A reformáció

A reformáció

Kapcsolódó cikkünk: A világvallások története, tanításaik lényege

/Harmat Árpád Péter/

 

A reformáció egy olyan 16. századi vallási-társadalmi-politikai mozgalom volt, mely a katolikus egyházat és annak kizárólagosságát támadta, miközben hitújítást hirdetve vallási és közvetve gazdasági alternatívát kínált az új eszmék iránt fogékony rétegeknek, elsősorban az erősödő polgárságnak, az egyházi vagyonra áhítozó nemességnek és az antifeudális törekvésekre fogékony egyéb társadalmi elemeknek.

A reformáció előzményei

A 14 – 15. századi Európában a reneszánsz és humanizmus szellemi áramlatai teljesen új felfogást és gondolkodási módot hoztak, mely – főleg nyugaton - rohamosan terjedt a lakosság körében. A reneszánsz a 14. századi Itáliából kiinduló, majd szinte egész Európára átterjedő művészeti, irodalmi, tudományos és történelmi korszak és mozgalom volt, mely az antik, ókori görög és római kultúra emlékeinek felidézését, ezen kultúra újjászületését és az antik világkép megújulását hozta. A történészek a reneszánsz kort az átalakulás időszakának tartják, amelyik véget vetett a középkornak, és utat nyitott a tanulásnak és a tudománynak. A 14-15. században kialakuló másik jelentős változás a kontinens bizonyos régióiban megjelenő, majd egyre több helyen megerősödő városi polgárság volt, mely mindennapos tevékenységében egyre inkább érdekelve volt a tudomány, elsősorban a természettudományok fejlesztésében, s amely történelmi helyzetéből kifolyólag a gyakorlat, az élet valósága, az ember megismerése fel fordult érdeklődésével. A polgárság ezen törekvése természetszerűleg szembeállította a polgári életforma követőit az egyház vezetőivel, az egyház hagyományos rendszerével, és a feudális nemesség érdekeivel.

Ugyanakkor a 16. század kezdetére a reneszánsz által megtestesített új, világiasabb és kritikusabb gondolkodásmód, illetve a polgárság, mint új, megerősödő társadalmi réteg mellett a nemesség is egy lassú átalakulás küszöbére érkezett. Részint – főleg a német területeken - szemet vetett az egyházi vagyonra, részint egyre erősebben követelte önállóságának, jogainak tiszteletét az uralkodókkal és egyházi főméltóságokkal szemben. Ehhez tartozik az is, hogy a világi uralkodók is egyre kevésbé fogadták már el az egyház abszolút és egyetemes hatalmát. A 16. század elején megvalósuló, többtényezős társadalmi változássorozatot kiegészítette a beinduló földrajzi felfedezések hatása, az egyház téves tanaira rávilágító felismerések – például, hogy a Föld igenis gömbölyű – és a technikai találmányok, tudományos újítások, könyvnyomtatás, iránytű, lőfegyverek, tájolók, alkímia, csillagászat … stb elterjedése.

Már a 14. században egyre többen és egyre hangosabban merték kritizálni az egyház dogmatikus tanait, állításait, szentnek tartott berögződéseit. A két legismertebb egyház-kritikusnak Husz János (1369-1415) cseh, és John Wycliffe (1324-1384) angol vándorprédikátorokat tekintjük. Wycliffe 1361-ben, az oxfordi Balliol Kollégiumban lett magiszter és rektor, majd az oxfordi egyetemen teológia tanára, és felszentelt papja. A rangos angol egyetemen tartott előadásai alkalmával nyilvánította ki legelőször a katolikus egyházat kritizáló nézeteit. Fő érdemének az egyéni bibliolvasás iránti igény felkeltése és a Szentírás angolra fordítása tekinthető. Prédikációi nyomán egész tömegek – és talán először a történelemben a nők sokasága - fordult a Bibblia olvasása és tanulmányozása felé. Wycliffe támadta a papság gazdagságát, vitatta az egyház hatalmát, és megkérdőjelezte a katolikus egyház egész szentségi rendszerét is. Tanai miatt a főpapok végül száműzték Oxfordból, ugyanakkor lelkészi állását haláláig megtarthatta. Husz János szintén egyházi személy volt, a prágai egyetem magisztere és Wycliffe kortársa (bár Husz alig 15 éves volt Wycliffe halálakor). Az utókor úgy emlékezik rá, mint Wycliffe tanainak folytatójára. Egy birtok- és vagyon nélküli egyházat idealizált. Hitt abban, hogy nem lehet valakit kizárni az egyházból, hacsak előbb ő nem zárta ki magát valamilyen bűn által. Wycliffhez hasonlóan megkérdőjelezte a szentségeket és a pápa világi befolyását, illetve tévedhetetlenségét. Pártolta, hogy ne csak a papok, hanem az egyszerű hívek is áldozhassanak két szín alatt (bor és ostya), illetve mindenhol a latin helyett anyanyelvi miséket tartsanak. A szentségekkel a pápával, az anyanyelvi misézéssel és a két szín alatti áldozással kapcsolatos tanai egy az egyben megjelennek majd a 100 évvel későbbi reformációban is. Ám Husz korában még nem álltak széles tömegek és hatalmasságok a felsorolt reformok mellé, így a konstanzi zsinat a pápa és Zsigmond a császár kezdeményezésére, végül 1415-ben máglyahalálra ítélte.

A reformáció közvetlen előzményei

A 16. század első éveiben a katolikus egyházban egy züllési folyamat indult meg, mely mögött a pénztelenség rejtőzött. Giovanni de’Medici 1513 –ban került a pápai székbe X. Leó néven, és óriási összegeket fordított Róma felvirágoztatására. Felépítette a Vatikáni Könyvtárat, meggyorsította a Szent Péter székesegyház építését, de mecénásként komoly érdemei voltak a művészetek előmozdításában is. Két év alatt azonban már az ürességtől kongott a pápai kincstár, s látván az aggasztó jeleket, X. Leó (1513-1521) szinte mindent pénzzé tett, amely a vatikáni palotában csak mozdítható volt: bútort, ékszereket és apostoli szobrokat adott el. Azonban mindez még mindig kevésnek bizonyult a monstre építkezések befejezéséhez. Ez a pénztelenség vezetett végül oda, hogy a bocsánatos bűnökért járó túlvilági büntetés részleges vagy teljes elengedését – azaz a búcsút – árucikké nyilvánította, és 1515-ben búcsút hirdetett mindazoknak, akik a Szent Péter-bazilika befejezéséhez pénzadományokkal hozzájárultak. Ha valaki megvásárolta a búcsúcédulát, akkor a pápa (vagy megbízottja) megbocsátotta a vétket, sőt elengedhette az imák elmondásából, böjtöléséből és zarándoklatból álló egyházi büntetést. Eleinte a bűn alóli feloldozás feltétele volt a gyónás, a bűnbánat, később azonban a búcsúcédulák megvásárlása automatikusan bűnbocsánatot jelentett. A folyamat számtalan egyházi személyt háborított fel, de legjobban Luther Márton Ágoston-rendi szerzetest, aki ezidőtájt éppen a wittenbergi egyetem bibliatanára volt.

Luther Márton

Egy türingiai német bányászcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot 1483-ban. Édesapja fontosnak tartotta taníttatását, így fiát jogásznak szánta. Ám alighogy megkezdte jogi tanulmányait 1505 –ben, máris szembeszegült apja akaratával és 22 évesen az egyház felé fordulva Ágoston-rendi szerzetes lett belőle. Gyóntatóatyja a hittudomány tanulmányozását ajánlotta neki, és 1508-ban áthelyeztette, a Lipcséhez közeli Wittenbergbe. A virágzó város Bölcs Frigyes választófejedelem (ur. 1486-1525) által uralt Szászországban feküdt. Magát az egyetemet pedig a fejedelem alapította 1502-ben. Luther a wittenbergi egyetemen folytatott tanulmányi közepette 1510-ben jutott el Rómába, ahol ugyan elbűvölte a Vatikán szépsége, ám eközben fel is háborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában találkozott. Két évvel utazása után, 1512-ben szerzett teológiai doktorátust és baccalareus biblicus, azaz a biblia professzora lett. Alig öt évvel doktorálását követően figyelt fel a pápai engedéllyel folyó búcsúcédula árusításokra, amikor Albert mainzi püspök - Johannes Tetzel dominikánus szerzetes közreműködését igénybe véve - búcsúcédulák árusítása segítségével próbálta összegyűjteni a szükséges források ráeső részét a római Szent Péter-bazilika felépítéséhez, illetve saját adósságai kifizetéséhez. Luther jogos felháborodása után mélyen elgondolkodott az egyház téves működésén, és 1517. október 31-én levelet írt a Hohenzolern házból származó Albert, mainzi érseknek (aki egyébként egyben választófejedelem is volt) és levelében tiltakozott a búcsúcédulák árusítása ellen. A levélhez csatolta a búcsúcédulák erejét és hatékonyságát kétségbe vonó vitairatát is, amely később a 95 tétel néven vált ismertté. Három évtizeddel később Philipp Melanchthon egy írásában azt állította, hogy Luther a 95 pontos vitairatát wittenbergi vártemplom kapujára is kiszegezte, hogy így késztesse vitára az egyetem tanulóit. (A vitára történő hívás ilyen "módszere" egyébként egyáltalán nem számított ritkaságnak akkoriban.) A 95 pont kiszegezésének megtörténte ugyan máig vitatott, de az tény, hogy Luther gondolatébresztő írását nagyon gyorsan lefordították latinról németre, majd kinyomtatták és széles körben elterjedt Németországban, majd szinte egész Európában.

Luther és a pápa összeütközése

Luther 95 téziseinek megjelenését tekintjük a reformáció kezdetének, mivel olyan folyamatokat indítottak el, mely egy új korszakot nyitottak nem csupán az egyház, de Német-Római Császárság, sőt egész Európa történetében. A lutheri 95 pont kapcsán fontos előre leszögezni, hogy a szóban forgó tételek nem kinyilatkoztatásul íródtak; éppen ellenkezőleg, vitára buzdították azokat az olvasókat, akik megfelelő teológiai képzettséggel rendelkeztek. A cél mindössze egy disputa összehívása volt, a dokumentum pedig a kezdeményező szerzetes álláspontját tükrözte. Luther tehát az általa szerkesztett 95 tétellel nem egy új felekezetet akart alapítani – bár később kétségkívül ez történt –, hanem „mindössze” a katolicizmust igyekezett megreformálni oly módon, hogy a búcsúcédula-árusítás károsnak ítélt gyakorlatát kiiktatja. Ezzel együtt a később kibontakozó lutheri reformáció alaptézisei – mint például a hit általi kizárólagos megigazulás, vagy a sola scriptura (egyedül a Szentírás) tana – sem forradalmi újításokként, csupán a pénzért adott bűnbocsánat elleni érvelés részeként jelentek meg. Luther a 95 tétel megalkotásakor kivételes tudású teológusnak, ám igencsak naiv politikusnak bizonyult, ugyanis Tetzel tevékenységét a domonkos szerzetes – vagy esetlegesen alacsonyabb rangú klerikusok – kezdeményezésének hitte, és Albert mainzi érseknek küldött 1517. október 31-i levelét is ebben a szellemben írta meg. A teológus a feddő válasz, és X. Leó későbbi reakciója nyomán döbbent csak rá, hogy a pápát senki sem téveszti meg, a búcsúcédulák árusítása az ő jóváhagyásával és támogatásával folyik.

Luther tanai hamar eljutottak X. Leó pápához is, aki 1518 októberében Tommaso Cajetan De Vio nevű bíborosát küldte el Lutherhez annak érdekében, hogy visszavonassa Luther téziseit. A találkozóra az augsburgi birodalmi gyűlésen került sor. A bíboros és Luther közt komoly teológiai viták zajlottak, amelyeknek fő kérdése a búcsú volt. A pápai követ Lutherrel szemben azt a katolikus felfogást képviselte, miszerint a búcsú nem csak az egyházi büntetéseket, hanem a bűnökért járó ideiglenes büntetéseket is eltörli. Cajetan egyetlen célja az volt, hogy Luther visszavonja tanait, és evégett a pápák joghatósága, illetve a hit kérdéseiben való tévedhetetlenségük mellett érvelt. Így a búcsúk kérdéséről áttevődött a vita a pápák hit kérdéseiben való tekintélyére, amiben még kevésbe sem tudtak közös nevezőre jutni. A hosszú és sikertelen tárgyalások után Luther megtagadta Cajetan előtt nézeteinek visszavonását, majd október 20-án megszökött Augsburgból. Cajetan bíboros ezek után megfogalmazott egy értekezést a búcsúkról és azt Rómába küldte. Erre válaszul írta meg X. Leó a „Cum postquam” kezdetű rendeletét a búcsúkat illetően. A pápa és Luther közti vita következő fejezete 1519 –ben Lipcsében zajlott, ahol Johannes Eck ingolstadti tanár, a pápa képviselője huszita eretnekséggel vádolta meg Luthert, mert kétségbe vonta a pápák zsinatok tévedhetetlenséget. A nyilvános vitában a két legfőbb vádpont azonban más volt. Egyrészt azzal vádolták Luthert, hogy az egyház kollektív bölcsessége helyett saját bölcsességére támaszkodik, másrészt, hogy elvei engedély nélküli terjesztésével megszegte az egyház tartópillérének számító engedelmességi fogadalmat. Később, 1520 –ra Lutherben megerősödött benne a vélemény, hogy a pápai trónon az Antikrisztus ül; erre vonatkozó gondolatait „A német nemzet keresztyén nemességéhez” című 1520-as írásában tette közzé. Végül 1520. június 15-én a pápa az Exsurge Domine pápai bullával kiközösítette Luthert az egyházból, elítélte a tételeit, elrendelte könyveinek megsemmisítését és hatvan napot hagyott Luthernek tételei visszavonására. Miután ez nem történt meg, Luthert törvényen kívül helyezték, és eretneknek nyilvánították, ami szinte azonos volt halálos ítéletével. Szorult helyzetéből, mely elsősorban annak veszélyét hordozta, hogy a császár vagy a pápa hívei elfogják és megölik, a Német-Római Császárság egyik leghatalmasabb fejedelme, Bölcs Frigyes mentette ki. Az említett napon, alig egy évvel a kiátkozás után 1521 május 4 –én a wormsi birodalmi gyűlésről hazafelé tartó Luthert a szász fejedelem emberei védelem alá helyezték és Wartburg várába vitték. Luther Wartburg várában 10 hónapon keresztül élt álnéven 1522 tavaszáig, Junker Jörgnek (azaz György lovagnak) nevezte magát és szakállat viselt. A várban eltöltött időszakában fordította németre az Újszövetséget. (Később 1534 –ben az Ószövetséget is lefordította.) Később, 1522 tavaszán, miután már X. Leó pápa az elsőző év végén elhalálozott, visszatért Wittenbergbe. Élete hátralévő 24 évében már nem kellett a pápai vagy császári parancsra történő megöletéstől tartania. Nyugodtabb életszakasza következett, 1525 –ben megnősült, felesége Katharina von Bora hét gyermeket szült neki, és Luther megbecsült vallásvezetőként részese lett a későbbi német eseményeknek. Persze hozzátartozik a lutheri képhez az is, hogy a részben beszédei és tanai félreértelmezése miatt kirobbanó német parasztháború jelentősen csökkentette "népszerűségét" és 1526 után már szűnőben volt "kultusza".

A reformáció  lutheri hittételei és terjedése

A lutheri tanok hihetetlen gyorsasággal kezdtek terjedni 1520 és 1530 közt a német ajkú területeken. A katolikus egyházzal való szakításról döntöttek például Pomerániában, Livóniában, Sziléziában, Poroszországban, Mecklenburgban, Hessenben, a szász választó-fejedelemségben; valamint a birodalmi szabad városok egy részében, így Nürnbergben, Augsburgban, Frankfurtban és Strasbourgban. Luther az apostoli szegénység és egyszerűség hirdetésével, valamint a nemzeti nyelvvel – rövid időn belül népes tábort gyűjtött maga mögé, ám az sem volt elhanyagolható, hogy a független – kvázi „nemzeti” – egyház gondolatával a – pápai és császári ellenőrzés alól szabadulni vágyó – német fejedelmek támogatását is elnyerte. Serkentette a reformáció nemesség körében történő terjedését az is, hogy a katolikus egyház elhagyása után lehetővé vált a katolikus kézen lévő földek szekularizációja. A jobbágyság az egyházi adótól, a polgárság a drága egyháztól kívánt szabadulni. A nép körében a gyors terjedésnek három fő oka volt: a tanok könyvnyomtatás segítségével történő publikálása (röplapok, anyanyelvi bibliák), a prédikációk anyanyelven való megvalósítása, és rengeteg iskolaalapítás szerte Európában.

Luther tanainak főbb pontjai a következők voltak:

  1. A katolikus hét szentség közül csupán kettő megtartása szükséges: a keresztségé és az úrvacsoráé (vagy oltáriszentségé). A többi öt katolikus szentség elvethető, így a bérmálás, házasság, bűnbocsánat, utolsó kenet és az egyházi rend.
  2. Az üdvözüléshez és bűnbocsánathoz elegendő önmagában a hit is. Ehhez nem szükségesek a papok, mert a bűnt egyedül csak Isten bocsáthatja meg. Csak a Biblia „sola scriptura” szükséges a hit gyakorlásához.
  3. Az áldozás két szín alatt történhet a hívek számára is (nem csak a papoknak)
  4. A miséket lehet mindenhol anyanyelven is megtartani (nem kell latinul celebrálni)
  5. A pápa nem tévedhetetlen és nincs világi hatalma a hívek felett
  6. Nincs szükség a szentek tiszteletére és a szerzetesrendekre

Hitviták a birodalmi gyűléseken 1526-1530 közt

Az első, 1526 -os speieri birodalmi gyűlésen nem jelent meg V. Károly császár, így a gyűlés közhangulata a reformációval szemben megengedő volt. Speierben kimondták, hogy a wormsi konkordátumot nem kell mindenképp betartatni (vagyis a reformációt nem szükséges üldözni), elõször volt lehetõsége a protestáns oldalon állóknak a reformáció megszilárdítására.  A tartományurak belátására bízta a birodalmi gyűlés a reformáció engedélyezését illetve tiltását. Három évvel később, az 1529 –es második speieri birodalmi gyűlésen – melyen szintén nem volt személyesen jelen a császár, viszont követeivel határozott álláspontot képviselt – már kimondták, hogy a wormsi eddiktumot igenis be kell tartani, vagyis a lutheránizmus üldözendő és betiltásra ítéltetett. A gyűlésen jelen lévő reformációpárti fejedelmek és főnemesek ekkor Hesseni Fülöp vezetésével kivonulásukkal tiltakoztak – azaz protestáltak – a döntés ellen. Végül a birodalmi gyűlés azzal zárult, hogy a lutheránusok a császár kérésére fogalmazzák meg tanaik lényegét az elkövetkező gyűlésen tegyék közzé azokat. Így 1530 –ban, megszületett az Augsburgi koncesszió, vagy más néven: Ágostai hitvallás.

Az Ágostai hitvallás (Augsburgi koncesszió)

Az Ágostai hitvallás (latinul Confessio Augustana, németül Augsburger Bekenntnis) az evangélikus egyház egyik legfontosabb hitvallási irata, a reformáció jelentős dokumentuma, a legfontosabb lutheri hittételek összefoglalása. Az „ágostai” elnevezés Augsburg város latin nevének (Augusta) egykori magyaros változatára utal. A hittételeket a Bölcs Frigyes 1525 –ös halála után Szászország élére kerülő János szász választófejedelem (uralkodott: 1525-1532) utasítására, wittenbergi hittudósai állították össze, így, Martin Luthert, Philipp Melanchthon, Justus Jonast és Johannes Bugenhagen. Luther még 1529 októberében összeállította a főbb dogmákat az úgynevezett schwabachi 17 cikkben; most a szász teológusok ezeket dolgozták át. A császár 1530. június 15-én vonult be Augsburg városába. Egy nappal később megnyitotta a birodalmi gyűlést, felszólítva az evangélikus fejedelmeket és rendeket, hogy június 24-én nyújtsák be hitvallásukat. A hitvallást aláírók János szász választófejedelem, Brandenburgi György őrgróf, I. Ernő braunschweig-lüneburgi herceg, I. Fülöp hesseni tartománygróf, Farkas anhalti fejedelem, János Frigyes szász herceg, Ferenc lüneburgi herceg voltak, valamint Nürnberg és Reutlingen birodalmi városok képviselői.

Az Ágostai hitvallás 28 cikkben két részből áll. Az első rész 21 cikke a schwabachi cikkek alapján a legfőbb keresztény hittételeket tárgyalja. A második rész 7 cikkből áll, ezek a torgaui cikkek alapján felsorolják a katolikus egyház gyakorlatában jelenlevő, a Szentírással ellenkező téves tanokat. Az Ágostai hitvallás lényegében Luther főbb tanait tartalmazta (fentebb említett 6 pont) kiemelve a két szín alatti úrvacsora, a gyónás,  a házasság és a pápai hatalom eltérő értelmezését, illetve a Bibliára épülő hitgyakrorlást. A birodalmi gyűlés június 24-ei nyilvános ülésén a protestánsok minden sürgetésének dacára nem olvasták fel a hitvallást, valószínűleg azért, mert a császár félt a nagy nyilvánosságtól. Másnap azonban a püspöki palota kápolnájában német nyelven felolvasták. A kápolnába alig 200 ember fért, de annál többen voltak az előcsarnokban és az udvaron, sőt a kívül állók az ablakokhoz is létrákat támasztottak. Így lett 1530. június 25. az Ágostai hitvallás hivatalos felolvasásának napja. A császárnak átadták a hitvallás egy-egy példányát német és latin nyelven. A császár megtartotta a német nyelvűt, a latint pedig átadta megőrzésre a mainzi választófejedelemnek. A latin példányt (Melanchthon kézírását) a brüsszeli archívumban helyezték el, ahonnan Alba herceg uralkodása alatt eltűnt. A német eredetit a birodalmi gyűlés irataival együtt elküldték a tridenti zsinatnak. Onnan soha nem került vissza, de már a birodalmi gyűlés alatt jelentek meg különböző kiadásai (hat németül, egy latinul), és maga Melanchthon is kiadta mindkét nyelven 1531-ben Wittenbergben. Végül 1530 nyarán az augsburgi birodalmi gyűlés a császár nyomására elutasította az ágostai hitvallást, és elrendelte a felkészülést a formálódó Schmalkaldeni Szövetség elleni háborúra! Ugyanakkor megkezdődött az 1534 –re összehívott Tridenti zsinat előkészítése is, melyre a Schmalkaldeni Szövetség tagjai nem kívánta elmenni.

A német parasztháború és német belháború

A német parasztok lázadása abból a helyzetből indult ki, hogy félreértették Luther tanait, amikor úgy értelmezték szavait, hogy a keresztény ember szabadsága mindenkit egyenlővé tesz. Így azt gondolták, hogy már nem szükséges adót sem fizetniük, és érvénytelenek a régi, feudális kötelezettségek is. A lázadás mögött persze gazdasági okok is meghúzódtak, ám nem lehetett gazdasági válságról, vagy ínségről beszélni. Inkább az történt, hogy az alsóbb társadalmi rétegek öntudata is megnövekedett és méltó helyet követeltek maguknak a jogok gyakorlásában. Főleg azt sérelmezték, hogy az állami tulajdon („terület-államiság”) nem engedte tovább, hogy a réteket, erdőket és vizeket a parasztság használja. A parasztháborúk vezetői nem a falvak szegényei közül kerültek ki, hanem a tekintélyes, jólszituált parasztok közül. A városokban pedig a szegények lázadtak fel az uralkodó polgárság ellen. Ezért a „parasztháború” megjelölés nem egészen pontos, mert itt a falvak és városok lakói, illetve az akárhol élő szegény nép lázadt fel a gazdagok ellen. Maga a felkelés 1524 május-júniusában kezdődött a Fekete Erdő déli részén. Különböző politikai okokból, mint a török veszély, a franciák magatartása, stb. szó sem lehetett a lázadás gyors leveréséről. A mozgalom Svábföldre, Elzász, Franken, Thüringia, Szászország, Tirol és Karinthia vidékeire terjedt ki.

Mivel a szociális és gazdasági követelések vallási motívumokkal keveredtek, sor került a városok és a kolostorok kifosztására. A parasztok Lutherre figyeltek, tőle várták az erkölcsi támogatást. Ő maga először közvetíteni próbált és intette a parasztokat, hogy ne éljenek vissza Isten nevével. A keresztény ember köteles tűrni az igazságtalanságot és nem szabad fellázadnia a felsőbbség ellen. Ugyanakkor figyelmeztette a gazdagokat, az urakat is, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal. Amikor azonban látta, hogy a lázadás mivé fajult, már azt írta, hogy a parasztok az ördög csatlósai, legyőzésük pedig kész istentisztelet. A fejedelmeket nem kellett bátorítani. A szervezetlen paraszti tömegeket jól átgondolt stratégiával egymás után győzték le. Döntő ütközet volt 1525 május 25-én Frankenhausennél, ahol egy kb. 8.000 harcosból álló felkelő sereget győztek le Hesseni Fülöp és Szász György vezetésével. A parasztokon szörnyű bosszút álltak. Münzer Tamást, aki akkor mülhauseni lelkész volt és a parasztokat ellenállásra biztatva vezette a csatába, megkínozták, majd lefejezték. Az egész háborúnak mintegy 100.00 ember esett áldozatul, akiket kegyetlenül kivégeztek, karóba húztak, megégettek, vagy megvakítottak. A fejedelmek voltak a győztesek. Birtokba vették a lerombolt, vagy elárvult kolostorokat.

A német belháború és a Schmalkaldeni Szövetség

A reformáció 14. évében, 1531. február. 27-én kilenc protestáns német fejedelem (Hessen, Szászország, Braunschweig-Lüneburg, Mansfeld, Anhalt-Bernburg, Erbach és Braunschweig-Grubengagen urai) és tizenegy szabad birodalmi város (pl. Strassburg, Ulm, Bréma, Lübeck, később Hamburg) V. Károly császár ellen politikai, vallási és katonai szövetséget hoztak létre, a reformáció céljainak és vívmányainak megvédése érdekében, melynek Schmalkaldeni Szövetség nevet adtak. A schmalkalkedni szövetség 1532-ben Franciaországot is bevonta a császárellenes ligába. Ezzel a Német-római Birodalom nehéz helyzetbe került, hiszen nyugaton a franciákkal, délkeleten a törökökkel, az országon belül pedig a protestáns fejedelmekkel kellett szembenézni. A császár mégis megtette a protestánsok elleni fellépésre a szükséges előkészületeket: 1538 –ban létrehozta a Szent Ligát. A háború két külön szakaszra osztható. Az első szakasza a birodalom déli részén folyt, és habár nagyobb összecsapásra nem került sor, Károly helyzete nem volt bíztató. Később viszont változott a helyzet, a császár fölénybe került. A szövetség kezdett széthúzni, nem volt olyan vezetőjük vagy szervük, mint amit a másik oldalon a császár személye testesített meg, aki korlátlan úr volt a hadi és diplomáciai ügyek terén. Egyre nyilvánvalóbbá volt a szövetség pénzügyi és politikai válsága. A második szakaszban a front északra tolódott: Ferdinánd – többek között magyar huszárjaival – és Móric szász választófejedelem egyesült seregei támadták a szász választófejedelem birtokait, aki erre földjei védelmére rendelte a szövetséges csapatok nagy részét. Ez végzetes stratégiai hibának bizonyult, hiszen a könnyen védhető déli várakat adta fel, amelyeket Károly és Alba herceg hamar elfoglaltak. A déli harctér mentesülése után a császári csapatok északra vonulhattak Ferdinánd és Móric megsegítésére, és így az erők összpontosításával már felülkerekedtek a császári csapatok a szétszórt és megoszlott szövetséges hadak felett. 1547. március 31-én meghalt I. Ferenc francia király, ezzel véget ért a francia–német háború, és V. Károly a nyugati hadszíntéren is mentesült a nyomás alól. Végül 1547 április 24-én a mühlbergi csatában a schmalkaldeni szövetség teljes vereséget szenvedett. Magdeburg és Bréma kivételével a schmalkaldeni szövetség tagjai hűségesküt tettek a császárnak. A két légnagyobb hatalmú protestáns fejedelmek: Szászország és Hessen urai hosszú évekre fogságba kerültek. Ám a béke időleges lett, mert 1552 –ben újra megindult az ellenségeskedés a katolikusok és a protestáns fejedelmek között.

Út a megegyezés felé és az Augsburgi vallásbéke (1555)

A protestáns fejedelmek legyőzése utáni évben, 1548-ban ült össze az augsburgi birodalmi gyűlés, mely a császár álláspontjának megfelelően kimondta a vallási egységet a birodalomban, és központosítás érdekeinek megfelelve a katolicizmus primátusát rögzítette. A döntés ellen (interim határozat) tiltakoztak a protestáns főurak és fejedelmek. Alig négy évvel később azonban, 1552 júniusában Károly öccse Ferdinánd király a választófejedelmek és a többi német fejedelmek között Passauban mégis egyezséget kötött. A passaui szerződés értelmében az ágostai vallásúak az újabb birodalmi gyűlésig szabad vallásgyakorlatot nyernek, az 1547-es mühlbergi csata után elfogott fejedelmek, János Frigyes és Hesseni Fülöp visszanyerik szabadságukat és az augsburgi interimet hatályon kivül helyezik. Végül 1555-ben tartott augsburgi birodalmi gyűlésen a Habsburgok engedményre kényszerültek, és V. Károly császár képviseletében I. Ferdinánd szeptember 25-én békét kötött a rendekkel. Az augsburgi vallásbéke gyakorlatilag az evangélikus rendek egyenjogúságának és a Német-római Birodalom felekezeti megosztottságának elismerését jelentette. A béke értelmében a fejedelmek szabadon választhattak a római katolikus és az evangélikus felekezetek közül, alattvalóiknak pedig követniük kellett a fejedelem vallását, vagy elköltözhettek egy másik fejedelemségbe. Az elv megfogalmazása latinul: cuius regio, eius religio (magyarul: akié a föld, azé a vallás). A dokumentum arról is rendelkezett, hogy a fejedelmek nem folytathatnak hittérítő tevékenységet más államok területén, határaikon túl élő hittestvéreiket sem védhetik meg, felekezeti indokból nem lehet háborút indítani. A béke előírásai szerint ha egy főpap áttért protestáns hitre, akkor ezzel hivatalát, birtokait és rangját is elveszítette. (Ennek a kitételnek a latin megnevezése: reservatum ecclesiasticum.) A Luther Márton által még elfogadott, az egyházi birtokok magántulajdonba vételét jelentő szekularizáció lehetősége az augsburgi vallásbékével megszűnt, ami a főnemesség körében kissé lelassította a protestantizmus terjedését. A vallásbéke csak a katolikus és evangélikus felekezetekre vonatkozott, más irányzatok követői, például a reformátusok (Kálvinisták), anabaptisták, zwingliánusok nem élveztek hasonló sérthetetlenséget.

A reformáció ágai

Zwingliánusok: Ulrich Zwingli Svájc németlakta részén élő pap volt, aki Lutherrel egyidőben lépett fel az egyházi reformokért. 1519-ben a zürichi főtemplom lelkésze lett. Zwingli reformátori tanítása Luther tanaival jórészt egyezett, azonban egyes pontokban voltak közöttük eltérések is. A fő eltérés az úrvacsorai tanára nézve volt, valamint a szertartásokat és az egyházkormányzatot illetően. Zwingli kiküszöbölt az egyházból minden külsőséget, kezdetben még az orgonát is, az egyház legfőbb kormányzó hatóságaként pedig a nép szabad választása folytán létrejött világi hatóságot ismerte el. Prédikációi hatására a reformáció ügye nemcsak Zürichben, de Bernben és a gazdagabb és műveltebb német kantonban is nagy lendületet vett. Az öt szegényebb „őskanton” ugyanakkor határozottan ellenzett minden újítást. 1531-ben háború tört ki a katolikus és a reformokat támogató kantonok között. Az ütközetben a katolikusok győztek, és Zwingli is elesett a csatatéren.

A kávinizmus: Kálvin János (Jean Caulvin, 1509-1564) 1535-ben Svájc francia részén, Bázelban írta világhírű művét A keresztény vallás rendszere címmel, amely őt az egész francia reformáció fejévé tette. 1541-től a genfi városi tanács felkérésére a város egyházi életének vezetője lett. Kálvin fő tanítása a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Még az üzleti siker is az eljövendő megváltás jele. Az ember köteles erkölcsös és tevékeny életet élni. Kálvin a reformáció új irányzatát vitte sikerre Genfben, amelynek alapján a református egyházak világszerte ma is működnek. Rendszerét és a református egyházat kálvinizmus néven is szokás emlegetni. Egyetlen más protestáns egyház sem gyakorolt ennél mélyebb és tartósabb hatást a nyugati világra. Angliában a puritánok, Franciaországban a hugenották, Magyarországon a reformátusok voltak a fő követői. A kálvini tanokat a lutheránus elvektől leginkább a szigorúbb erkölcsös életmód, a tisztes polgári munkával teli élet idealizálása, a dísztelen templomok építése, a sajátos egyházszervezet létrehozása valamint a predesztináció tanának terjesztése különböztette meg.

Az anabaptisták: Az anabaptizmus a protestáns mozgalmak legradikálisabb változata. Zwickauban, Münzer Tamás vezetésével alakult ki ez az irányzat, melynek képviselői magukat anabaptistáknak, azaz újrakeresztelőknek nevezték. Tagjai csak felnőttként keresztelkedhettek meg, így felelősen dönthettek vallási hovatartozásukról. Az államhatalom megszüntetését és vagyonközösséget követeltek. Támadták a gazdagságot, és Isten birodalmának a Földön történő megvalósítására törekedtek. Társadalmi és gazdasági reformokat hirdettek. (Az őskeresztényi állapot visszaállítását, ahol mindenki egyenlő.) Parasztok tömegei csatlakoztak hozzájuk, ami az 1524-26-os német parasztháborúhoz vezetett, melyet a fejedelmek könnyűszerrel levertek. Az anabaptistáktól származó mai vallási csoportok közé tartoznak a mennoniták, az amisok és a hutteriták.

Az antitrintáriusok: Az antitrinitáriusok (Szentháromság-tagadók) tagadták a Szentháromságot, azaz Krisztus isteni természetét és a Szentlélek létezését. Tanításaik szerint Jézus Isten fia volt, de végleg emberré lett, és kereszthalála az emberi áldozatvállalás példája. Demokratikus elveik miatt a kálvinistákhoz álltak közel, de tagadták a predesztinációt. Legjelentősebb képviselőjük a spanyol orvos Szervét Mihály volt. Szervét az inkvizíció elől Genfbe menekült. Hitvitát folytatott Kálvinnal, de mivel Isten hármas természetének kérdésében nem tudtak megegyezésre jutni, a genfi nagytanács Szervétet börtönbe vetette, majd kivégeztette. Szervét tragédiája mutatja, hogy az újító gondolatoknak, ha egyházzá szerveződtek, meg kellett magukat védeni a régi és a születő új tanokkal szemben is.

Az unitáriusok: Az üldözött antitrinitáriusok Lengyelországban és Magyarországon leltek menedéket. Az Erdély területén élő Szentháromság-tagadók mérsékelt irányzatából szerveződött meg az unitárius egyház. Az unitárius vallás tanait Dávid Ferenc dolgozta ki aki egyben az Erdélyi Unitárius Egyház első püspöke is volt. Az egyház fennálását 1568-tól számítják, amikor a tordai országgyűlésen a világon elsőként kihirdették a lelkiismeret és vallásgyakorlás szabadságát. Az 1568-as tordai törvény négy bevett felekezetet ismert el.

Az ellenreformáció

Az ellenreformáció (vagy katolikus megújulás) a katolikus egyház III. Pál pápa idején, 1542 –ben megindult azon törekvése, intézkedés sorozata és szellemi megújulása volt, melynek legfőbb célját a reformáció terjedésének megakadályozása, az áttért híveket visszaszerzése és a katolicizmus megerősítése jelentette. Az ellenreformáció három pilléren nyugodott: Tridenti zsinat egyházmegújító rendelkezésein, a pozitív, versenyképességet növelő intézkedéseken és végül a negatív elrettentést szolgáló rendelkezéseken.

1.) A Tridenti zsinat (1545-1563) katolikus egyházat megújító intézkedései. Ide tartozik az eredeti hét, katolikus szentség megerősítése, a búcsúcédula árusításának és az egyházi méltóságok halmozásának tiltása, illetve a korszerűbb, erkölcsösebb, modernebb katolikus papnevelés rendszerének meghonosítása. Szintén a zsinat javasolta a zarándoklatok, búcsújárások, szentkultuszok felfrissítését, melyek mind a hívek visszatérését és a katolikus vallás színességét voltak hivatva szolgálni.

2.) Pozitív jellegű, előremutató intézkedések a katolikus egyház „versenyképességének” növelése céljából. Ide tartozik a Loyolai Szent Ignác által, 1540 –ben alapított Jezsuita rend létrehozása, melynek tagjai idővel a királyok, fejedelmek és európai főurak diplomatái, tanácsadói illetve házi gyermeknevelői lettek. A felsorolt pozíciókban jelentős nyomást tudtak gyakorolni Európa vezetőire és hatalmasságaira a katolicizmus pártolása, támogatása és elfogadása érdekében. Ugyancsak a pozitív hatású intézkedések közé sorolható a barokk művészet pártolása, mely a katolikus szellemiség egyik hordozója lett Európában. A pozitív intézkedések sorát a katolikus iskolahálózat fejlesztése is kiegészítette, mely így lassan méltó riválisa kezdett lenni, a protestáns intézményeknek.

3.) Negatív, elrettentő és fenyítő jellegű intézkedések a katolikus többségű országokban az áttérések megakadályozására. Ide tartozott az inkvizíciós bíróságok rendszerének felfrissítése és a IV. Pál pápa által létrehozott tiltott könyvek jegyzéke is. IV. Pál alapította meg az Index Librorum Prohibitorum intézményét, amely a tiltott könyvek listáját jelentette. Ennek székhelyét Velencébe tette, és legfőbb feladatát a protestáns irományok és a nemzeti nyelvre fordított bibliák megsemmisítésében és kiadásának betiltásában határozta meg.

Magyarországon az ellenreformáció pozitív, előremutató és megújító hatású képviselője Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érsek volt. Pázmány 1616 –ban  lett a Magyar Királyság hercegprímása. Miután meg volt győződve arról, hogy főkép a papság erkölcsi és műveltségi hanyatlása idézte elő s könnyítette meg a protestantizmus elterjedését s csakis erkölcsös, művelt és buzgó papság képes annak határt szabni s a tiszta hitet fenntartani, ezért 1619-ben Nagyszombaton az ifjúság számára nevelőintézetet és papnevelőt alapított. Később Bécsben is létrehozott egy másik, hasonló képzést 1623-ban (közel 200 000 forintnyi áldozattal), amely ma is működik, és alapítójának a nevét (Pazmanaeum) viseli. 1629-ben VIII. Orbán pápa bíborossá nevezte ki. Élete egyik legnagyobb érdemének az 1635-ben Nagyszombaton 100 000 forintnyi alappal történő egyetem alapítása tekinthető. Az egyetem teológiai és bölcsészeti karral kezdte meg működését (jogutódja a jelenlegi Eötvös Loránd Tudományegyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem).

A reformáció közvetett hatásai Európára

A reformáció egy olyan jelenségsorozatot indított el Európában, amely lavinaként forgatta fel az egész európai hatalmi berendezkedést. Az Észak-Itáliáért folyó, és már 25 éve tartó Spanyol-Francia háború mellett, egy egész sor háborút indított el Európában. Ilyen volt a Spanyol-Holland háború, vagyis a Németalföldi szabadságharc (1568-1648), a francia vallásháborúk sorozata (1570-1599) az angol-spanyol háború (1588) is, illetve az angol egyház leválása és az angol polgári forradalom kirobbanása 1640 -ben. A földrajzi felfedezések nyomán megnyíló gyarmatokra történő tömeges kivándorlás (Amerika keleti partján lévő telepek létrejötte) ugyancsak a vallásüldözéseknek köszönhető. Szintén távoli következménynek számít, a részben vallási okokból kirobbanó Habsburg császári hatalom ellen folyó harminc éves háború (1618-1648), melynek csak a legvégére került nagyrészt nyugvópontra a protestantizmus és reformáció keltette majdnem 150 évig tartó forrongások sokasága.

Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Krász Lilla: A reformáció és a német vallásháborúk. tankonyvtar.hu 
  • Diarmaid Macculloch: A reformáció története. Európa Könyvkiadó, Bp., 2011.
  • Owen Chadwick: A reformáció. Osiris Kiadó, Bp., 2003.
  • Guido Dieckmann: Luther - Aki megváltoztatta a világot. Superbook Kft, Bp., 2006