Az ókori kelet nagy birodalmainak története

Az ókori kelet nagy birodalmainak története

/Harmat Árpád Péter/

 

Az emberiség történetének első korszakát az őskor jelentette, mely az első emberelődök (Hominidák) megjelenésétől, vagyis kb. 6-4 millió évvel ezelőtti időktől az írás megjelenéséig, vagyis nagyjából Krisztus előtt 3500 –ig terjedt. Az ókor ekkor vette kezdetét, - ami a régészet korszakolását tekintve - a rézkor (Kr.e. 2300-1900 ) bronzkor (Kr.e. 1900-900) és vaskor (Kr.e. 900-350) eljövetelét is jelentette. Az ókor kezdetén az első civilizációk csak a Föld néhány pontján jelentek meg. Ilyen volt a mezopotámiai, egyiptomi krétai és trójai kultúra. A négy terület egyetlen hatalmas, de jól körülhatárolható térségben feküdt: a Fekete-tenger, a Zagrosz hegység, a Perzsa-öböl, az Arab-félsziget, a líbiai sivatag és a Balkán hegyláncai által határolva. (Ma ezen vidéket Közel-Kelet néven emlegetjük) Az ókor kezdetén az említett területen alakultak ki az első városállamok és birodalmak: sumér városállamok, Akkád Birodalom, Óbabiloni Birodalom, Hettita Birodalom, Egyiptomi Birodalom, Asszír Birodalom, Újbabiloni Birodalom és a Perzsa Birodalom. Az egymást követő birodalmakat kronológiai – azaz időrendi – sorrendben célszerű bemutatni, mivel egy-egy nagyhatalom bukását rendszerint a következő nagyhatalom felbukkanása követte. Kivételt ezen rendszerben csupán Egyiptom jelentett, mely a sumér időktől a perzsákig terjedően folyamatosan meghatározója volt az ókori kelet eseményeinek. Az elmondottak miatt Egyiptom ókori történetét cikkünk legvégén - külön - tárgyaljuk.

A sumérok

Krisztus előtt több mint 3500 évvel a globális emberi civilizáció bölcsőjének tekintett Tigris és Eufrátesz alsó folyásánál megjelent egy különleges nép mely létrehozta az emberiség történetének első városállamokból álló civilizációját. A területet Mezopotámiának (folyóköznek) a népet pedig suméroknak nevezték.

Mezopotámia földrajzi értelemben egy hordalékkal feltöltött síkság volt, amely a Tigris és az Eufrátesz folyók között feküdt, és felölelte a mai Irak, Törökország és Szíria egy részét. A területet nyugatról a Szír-sivatag, délről az Arab-sivatag, délkeletről a Perzsa-öböl, keletről a Zagrosz-hegység, északról pedig a Kaukázus határolta. A sumérok eredete sajnos ismeretlen, vélhetően India felől érkeztek, de eredeti hazájuk hollétére nincs semmilyen bizonyíték. Nyelvük sem sorolható az ismert nyelvcsaládokba. Mezopotámiában – ahol a korábbi évezredekben is éltek földművelő, állattenyésztő neolitikus faluközösségek (pl.: Tell-Halaf, El-Obeid, Dzsemdet-Naszr kultúrák) – a sumérek hozták létre az első városállamokat, és ők kezdtek el a nagyszabású csatornaépítéseket, illetve ők honosították meg az öntözéses földművelést is.

A Mezopotámia déli részén, vagyis a Tigris és Eufrátesz alsó folyásánál kialakult legjelentősebb városállamok a következők voltak: Kis, Ur, Uruk, Umma, Lagas, Larsa, Nippúr, Gudea, Eridu, Girsu. Közülük a legnagyobbak mérete a 3. évezred közepén már elérte az 50-60 ezer lakost. A sumérok révén „beindult” a térségben a cserekereskedelem, vagyis a fémet és fát nélkülöző Dél-mezopotámiai városok az öntözéses gazdálkodással terményfelesleggel rendelkezve élénk kereskedelembe fogtak az északi területekkel, és így pótolták a civilizációhoz nélkülözhetetlen fém és fa anyagokat.

Gazdaságuk a templomgazdaság volt, melyben az adott állam hatalmi központja maga a templom volt. A megtermelt javakat ide szállították, és innen osztották el, a hatalom legfőbb birtokosai. Az állam csúcsán egy papi-katonai vezető réteg áll, akik az élet minden területét irányították. A városállamok legfőbb vezetője pedig a főpapi és a hadsereg főparancsnoki tisztséget egyszerre birtokló Ensi volt. A templomgazdaságokban a papi-katonai réteg alatt egyrészt a kézművesek álltak, akik szerszámokkal és fegyverekkel látták el a felettük állókat, másrészt a „bérmunkások”, akik természetbeni fizetség fejében művelték meg a földeket. A munkát és  a kereskedelmet a papi réteg irányította.

Vallásuk az egyiptomiakhoz hasonlóan napistenhit, de attól egészen különböző, sokkal hasonlóbb a görögök hitvilágához - isteneik néha emberi gyarlóságokat mutatnak. Az Istenek egymás leszármazottai, és az a főisten, aki éppen a MÉH az isteni fensőbbség birtokosa. Ezt különös módon, mint tárgyat kezelik amit el lehet lopni és vissza lehet szerezni, hogy a birtoklására méltó Istenség városának Zikkuratjában őrizzék. A sumér városok hanyatlása előtti korban a főistennő Innana - Istar a szerelem és háború istennője. Fontos szerepe van a napistennek és a holdistennek is, akik az akkád korban válnak főistenekké, valamint a dingireknek - félisteni lényeknek, akiket a teremtőiknek és tanítóiknek tartottak. Fontos szerepe van a vallásukban a különböző állatoknak is, oroszlán, bika, leopárd, amelynek böre hatalmi jelvény is, és feltehetőleg korábbi totemisztikus hitvilág tovább élésével magyarázható. (Állatalakot öltő isteneket az egyiptomi vallásban is megfigyelhetünk.)

Az egyes sumér városok egymástól teljesen függetlenek voltak, ám egy idő után a megművelhető földekért harc alakult ki közöttük. Ebben a háborúskodásban Kr.e. 2350 körül rövid időre Umma városának uralkodója Lugalzaggiszi le tudta győzni a többi várost, és átmenetileg egységes vezetés alakult ki a sumérok felett. A suméroktól némileg különálló, és Lugalzaggiszi hatalmán kívül álló állam volt Elám, Dél-Mezopotámia keleti szomszédságában, a Perzsa-öböl partján. Története szorosan összefüggött a sumér városokéval. (Fővárosa: Szusza, majd Ansan volt.)

A Lugalzaggiszi teremtette egységet még nem lehetett sumér államnak – vagy birodalomnak - nevezni, és szinte létrejötte pillanatában legyőzte egy északon formálódó új nép, melyet akkádoknak neveztek.

A sumér írás

A sumérok a Kr.e. 4. évezred utolsó századaiban már ismerték az írás tudományát. Ez az idő egyezik azzal, amikor Egyiptomban is kialakult az írás, de a két nép önállóan jutott el idáig, kultúráik között nagyon valószínűtlen, hogy érintkezés alakult volna ki. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy a legrégibb sumér írás és a hieroglifák alapvetően különböző jeleket tartalmaznak.

A sumér írás is kezdetben tárgyakat jelölt leegyszerűsített, stilizált formában, majd ezek a kis ábrák összekapcsolódnak a szavak hangalakjával, s ennek következtében egy-egy szó jele már csak hangsorként szerepelt egy hosszabb szóban. A jelentés egyértelművé tételére eterminatívumokat használtak. Ez a fejlődés gyakorlatilag megegyezik az egyiptomiak írásával, a fő törvények azonosak. A sumér írás és a hieroglifák azonban pontokon eltérnek egymástól. Egyrészt a sumérok jelölték a magánhangzókat is, másrészt az íráshoz használt anyagok természetéből adódóan más formákat alakítottak ki. Agyagból szinte korlátlan mennyiség állt rendelkezésükre, így ebből építették házaikat, ebből készítették bútoraikat, edényeiket. Kézenfekvő volt, hogy rögzítendő mondanivalójukat is ebbe az olcsó, könnyen hozzáférhető anyagba nyomják íróvessző segítségével. Az ékírásos jeleknek 4 fajtája alakult ki (függőleges, vízszintes, ferde, két ferde ék) melyeket kombinálva a Kr.e. 2. évezred végére már kb. 600 ékjelet használtak.

Az akkádok (Kr.e. 2350-2200 )

A sumér városállamok meghódítására az a sémi nyelvcsaládba tartozó népcsoport vállalkozott először, mely Kr.e. 3000 körül (a sumérek után 500 évvel) érkezett Észak-Arábia sztyeppéiről Észak-Mezopotámia területére. Az akkádok – akik legnagyobb városukról Agadéról kapták nevüket - hosszú évszázadokig éltek békességben a sumérekkel, ám időközben erős és egységes néppé formálódva katonailag is fejlettebbek lettek. Fölényüket Sarrukin, az első nagy akkád uralkodó arra használta fel, hogy egész Mezopotámiát meghódítva létrehozza a történelem első birodalmát. Sarrukin Kr.e. 2350 körül indult meg dél felé, a sumér városállamok meghódítására, melynek során Kis uralkodója után az ummai Lugalzageszi felett is győzelmet aratott. Az ummai királyt foglyul ejtése után bilincsben hurcoltatta végig Agade városán. Dél-Mezopotámia meghódítása után észak és nyugat felé fordul, hogy birodalmát egészen a Földközi-tengerig terjessze ki.

Sarrukín hadjáratai során el is jutott a Földközi-tengerig és az Amanus-hegységig, délen és keleten pedig a Perzsa-öbölig és Elámig. Elám élére egy vazallusát állította. Bár a tartósan ellenőrzése alatt álló terület jóval kisebb lehetett, az agadei dinasztiával az ókori Mezopotámia történetében először jött létre egy nagy területek felett ellenőrzést gyakorló központosítot hatalom, amely újdonság az addig városállamokba szerveződő térségben. Sarrukín a négy világtáj urának kiáltotta ki magát, ám fiai, Rímus (ur. i. e. 2278-70) és Manistusu (ur. 2269-55) uralkodását a birodalom elleni felkelések és az ezek elleni sikeres harc jellemezte.

Kr.e. 2200 körüli időkre az Akkád Birodalom már meggyengült a belső felkelésektől és területileg is egyre inkább visszaszorult.  Végső összeomlását a keletről érkező guti (quttu) törzsek támadása hozta. A suméroknál és akkádoknál fejletlenebb, de nagyobb létszámú, harciasabb és vadabb népesség a térséget újra önálló városállamok halmazává tette. A quttu elnyomás azonban a Dél-mezopotámiai régiókban lényegesen enyhébb volt, így egyes városállamok újra virágozni kezdtek. A korszak két legjelentősebb uralkodója az Uruk élén álló Gilgames (aki Kr.e. 2650 körül uralkodott) és a Lagast irányító Gudea (Kr.e. 2150) volt. Előbbi hőstetteit a Gilgames eposz örökítette meg, mely az emberiség egyik legrégibb írott forrása. Gudea rövid időre olyan hatalmat tudott kezébe koncentrálni, hogy a quttu elnyomás dacára Lagas ki tudta terjeszteni befolyását egész Dél-Mezopotámiára. Végül Kr.e. 2100 körül Uruk és Lagas összefogásával a sumérok elűzték Mezopotámiából a rajtuk élősködő quttukat. (Feltehetően ebben a korszakban, vagyis nagyjából Krisztus előtt 2100 - 2000 körül élhetett a Bibliában és a zsidó írásokban is felbukkanó, legendás Nimród (Ménrót) babilóni király is, akinek nevéhez számtalan legenda kapcsolódik. Több ókori írás szernit ő építtette a Bábel-tornyot, ő alapította Ninivét és ő ítélte halálra Ábrahámot is. A legendás - forrásokkal nem igazoltan létező - alak, akit Noé dédunokájaként említ a Biblia, Kézai Simon szerint a magyarok őse volt.)

A III. Uri dinasztia hatalma (K.e. 2100-1800)

Uruk és Lagas után Úr városa ragadta magához a vezető szerepet, és ensije önkényesen Sumer és Akkád urának kiáltotta ki magát. Az uri királyok megint egyesíteni tudták Mezopotámiát és hatalmuk idején végleg összeolvadt a sumer és akkád népesség. Mivel az akkádok számbelileg fölényben voltak, így Kr.e. 1500 –ra végül a sumer nyelv fokozatosan kezdett visszaszorulni. Az akkádok átvették a sumer ékírást, akkád nyelvre fordították a sumerek minden jelentősebb irodalmi és tudományos alkotását, és átvették gazdasági kulturális vívmányaikat is.

Híres uri uralkodók például Utuhegal, Ur-Nammu és Sulgi, aki létrehozta az egyik legősibb ismert törvénykönyvet. Ur enszijei megerősítették a központi hatalmat, felújították a régi csatornákat. Jelentősen befolyásolta a fejlődést az itt épült zikkurat. Ur tündöklése Agadéhoz hasonlóan ért véget: a betelepülő, portyázó nomád törzsek okozták bukásukat. Kr.e. 2000 körül keletről elami törzsek pusztították el a déli sumer városállamokat, míg nyugatról nomád amorita törzsek jelentek meg és az Észak-mezopotámiai településeket fosztották ki. A két megjelenő népcsoport közül az amoriták tudták magukhoz ragadni a hatalmat, és első uralkodóik létrehozták a majdnem két évszázadon keresztül fennálló Óbabiloni Birodalmat. (Az amoriták az akkádokkal rokon sémi nyelvet beszélő népcsoport voltak, akik Szíria dombos sztyeppéiről az elsivatagosodás miatt kényszerültek vándorlásra.)

Az Óbabiloni Birodalom (Kr.e. 1728-1600 )

Az Óbabiloni Birodalmat más néven amorita Babilonnak nevezzük, mivel egy amorita dinasztia fősége alatt jött létre. Az amoriták már az i.e. III. évezred elején megjelentek a Közel-Keleten és Mezopotámiában, több várost alapítottak és beköltöztek a régi városokba is. Nem tudjuk, milyen néven nevezték magukat, az amorita egyszerűen csak annyit jelent: nyugati, ezért ezt a csoportot a tudomány is nyugati sémiknyugati szemiták néven emlegeti. Etnogenezisük és származási helyük éppúgy ismeretlen, mint a sumér népé, nyelvük a szemita nyelvek közé tartozik.

Az amorita uralkodók egyik leszármazottja i.e. 1890-1830 körül a jelentéktelen Babilont tette székhellyé, és megalapította az első babilóniai dinasztiát. (Babilon = Az istenek kapuja) Babilon trónjára Kr.e. 1728 körül került Hammurapi, akinek az amorita királyok közül elsőként sikerült leigáznia és uralma alá hajtania a mezopotámiai városállamokat.

A közhiedelemmel ellentétben többnyire nem közvetlenül Hammurapi - illetve állama - gyűrte le a vetélytársakat, hanem ügyesen kijátszva azokat, egymást gyengítették és pusztították, egészen addig, míg az egyetlen lehetséges kimenetel Hammurapi győzelme nem lett. A városállamok elleni harcban legfőbb ellenfele Larsza volt. Ennek térdre kényszerítésével Hammurápi kezében a III. Ur-i dinasztia birodalma összpontosult.

Hammurapi nevéhez fűződik híres törvénykönyve, mely a Gilgames-eposz mellett az óbabiloni kor egyik legfontosabb szövegemléke. A teljes „törvénykönyv” egy 2,25 méter magas diorit kőoszlopra, egy úgynevezett sztélére vésve maradt ránk. Ezt a sztélét Szúszában 1902-ben (vagy 1901-ben) a Jacques Jean Marie de Morgan vezette ásatás során találták meg. Származási helye ismeretlen. Feltehetőleg hódítás során egy babiloni városból került Szúszába. (A sztélé ma a párizsi Louvreban található.) Magát a törvényoszlopot Hammurapi uralkodása vége felé készíttette, amikor annak bevezetője szerint már Assur és Ninive is hatalma alá tartozott. A Hammurápi-féle „törvénykönyv” két jogrend összefonódását mutatja: a compensatio elvén alapuló hagyományos mezopotámiai jog, és a törzsi jog talio elve („szemet szemért, fogat fogért, életet az életért”) szerint készült. A büntetőjog mellett jelentős helyet foglalnak el a kereskedelem, a közigazgatás és a mindennapi élet szabályozásáról szóló rendelkezések. Így például szigorú előírásokat tartalmaz az öntözőberendezések karbantartási költségéről, a rabszolgák adás-vételéről (védi a városállam szabad lakosságát), a földbérletről, a katonai telepesek jogairól. Meghatározza a büntetések formáit: megkorbácsolás, csonkítás, kivégzés (karóba húzás, elégetés, vízbe fojtás).

A törvénykönyv fontos forrás az Óbabiloni Birodalom társadalomszerkezetét illetően is, hiszen három társadalmi réteget is megnevez: a szabadokat (awélumokat) a félszabadokat – akiket muskénumoknak nevez – és a szolgákat. A büntetési tételek mindig szigorúbbak voltak abban az esetben, ha alacsonyabb szinten álló követett el bűncselekményt egy magasabb szinten állóval szemben. Hammurapi idején a királyi és a templomgazdaságok mellett megjelentek a hivatalnok arisztokrácia önállóan gazdálkodó birtokai is. Ezen földek bár még nem tulajdonosi birtokok voltak, mégis különállást jelentettek a többi földterülettől. Az uralkodó hatalma kibővült, és kiterjedt a főpapi irányítású templomgazdaságokra is. Hammurapi a kereskedelem növekedése miatt már értékmérőt is bevezetett, mely az ezüst lett (rudak, korongok, vagy csak egyszerűen por formájában)

Az Óbabiloni Birodalom bukása

Hammurapi óriási, de rendezett államot hagyott utódjára, Szamszu-iluna –ra, akinek azonban folyamatosan harcolnia kellett az ellene lázadó városállamokkal: Uruk, Iszín, Esnunna Elámmal kötött szövetségével. Később Samsu-iluna utódai többé-kevésbé még egy időre helyreállították az Óbabiloni Birodalom gazdasági és politikai egységét, ám ekkor új népek jelentek meg a birodalom határainál. Az Óbabiloni Birodalmat elpusztító egyik nép a nyugatról – KisÁzsiából – érkező hettitaa másik pedig a keleti hegyekből Mezopotámiára zúduló kasszita nép volt.

Először, Kr.e. 1595 –ben a hettiták intéztek egy jelentős inváziót Babilon ellen I. Murszilisz vezetésével. A hadjárat, mely inkább egy rablóportyának volt tekinthető, kifosztották a birodalmat, és még a babiloni zikkurat, az Észagila Marduk-szobrát is Hattuszaszba szállították. A hettiták azonban nem akarták és tudták meghódítani Babilont legfőbb riválisuk az Anatólia és Mezopotámia közé ékelődött Mitanni állam miatt. Meg kellette elégedniük a gazdag város kifosztásával. A Hammurapi-dinasztia és az Óbabiloni Birodalom végső bukását a Zagrosz hegységból Mezopotámiába özönlő kasszita törzsek okozták. A kassuk mintegy ezer esztendőre ragadták magukhoz Mezopotámia irányítását, egészen az ókori kelet legnagyobb birodalmának megjelenéséig, az asszír hódításig.

A Hettita Birodalom

A hattik egy indoeurópai nyelvet beszélő, de szinte teljes egészében feltáratlan eredetű népként, már Kr.e. 1900 körül megtelepedtek a Kis-ázsiai hegyvidéken – a mai Közép-Törökországban - ám államukat, melynek fővárosa Hattusas lett, Kr.e. 1600 körül hozták létre. Az államalapító uralkodó neve Labarnas volt. (Uralkodási ideje: Kr.e. 1600 - Kr.e. 1586) Labarnas tette meg fővárossá Hattusast, és szintén ő kezdte meg az első nagy hódításokat a szélrózsa minden irányába. Uralkodása végére birodalmának határait két tenger mosta, a Fekete- és a Földközi-tenger. Labarnas neve később a "király" -fogalommal azonosult. A nagyság itt is szimbolikusan tovább élt abban a méltóságban, amelyet az illető személy képviselt, úgy , mint sokkal később Iulius Caesar neve a római Caesarok méltóságának jelölésében.

Labarnast fia I. Hattusilis, illetve annak unokája I. Mursilis követte a trónon. A két uralkodó Kr.e. 1650 és 1590 közt jelentős területekkel bővítette a birodalmat (Hettita Óbirodalom kora). I. Hattusilis csapataival „kijutott” a szíriai területekre is, és meghódított számtalan szíriai és nyugat-mezopotámiai várost (Alahtum, Varszuva), ám Aleppo (Halap) ostrománál meghalt. A trónon unokája követte I. Murszilisz, aki folytatta a hódításokat. Anatóliában és Szíriában rengeteg hadjáratot vezetett, végleg megdöntötte a nagymúltú Jamhad királyságát, sőt i. e. 1595-ben az Eufrátesz mentén délkeletre vonult, és a már korábba említett módon kifosztotta Babilont, véget vetve a hosszú idő óta válságban levő Hammurapi-dinasztia uralkodásának.

Murszilisz sikeres hódításai ellenére a belpolitikát tekintve kudarcot vallott. Meghatározhatatlan ideig tartó babiloni tartózkodás után hazaindult. Serege már közvetlenül a hadjárat után hazaindult a zsákmánnyal, amelyet alig tudtak megvédeni a hurriták támadásai elől. Hatti nem is gondolhatott arra, hogy az Anatólia és Mezopotámia közé ékelődő Mitanni ellenében Babilont megtartsa, ezért az egész hadjárat csak rablóportya volt valójában. Murszilisz távolléte alatt lánytestvére, és annak férje, Hantilisz merényletet szerveztek ellene, hazatérte után meggyilkolták. Murszilisz minden katonai sikere szinte azonnal semmivé vált, mert a kialakuló bizonytalan belső helyzetben a birodalom a korábbi hódítások megtartására sem gondolhatott, a szabad prédára hagyott szíriai és középső-eufráteszi tartományokba pedig rögtön benyomult Mitanni, Babilont a kassziták szállták meg.

I. Mursilis halála után évtizedekig, -1525 ig -hatalmi vetélkedések, apa- és testvérgyilkosságok, palotai cselszövések határozták meg a trónöröklés rendjét. (Az uralkodók:Hantilis, Zidantas, Ammunas, Huzziyas.) A királyi házra nézve katasztrofális időszakban (Kr.e. 1590 – 1525 ) Hatti gyakorlatilag minden külbirtokát elvesztette, még Anatóliában is. A szíriai térségben Mitanni vált főhatalommá.

Mitanni állam

Mitanni állam Kr.e. 1550 körül jött létre – alig fél évszázaddal a hettita állam kialakulása után. Törzsterülete Asszíria és a Hettita állam közé esett, (Asszíria területétől északra, Anatóliától délre). Az állam fővárosa, Vassukanni helye mindmáig ismeretlen. Mitanni államot azok a hurrita törzsek lakták, akik korábban a zagrosz hegységben éltek, majd nyugatra kezdtek vonulni. A hurrik a lótenyésztést és vasfeldolgozást a korabeli világ legmagasabb szintjén tudták művelni, így a Kr.e. 1550 és 1450 közti évszázadban Mitanni a térség egyik legerősebb hadseregével rendelkezett. Haderejének ütőképességét a lóvontatta harci kocsi adta, melyet később a hettiták is átvettek, és ennek segítségével váltak világhatalommá. Mitanni virágzását az is segítette, hogy a jelzett időszakban a nagyobb népességű szomszédjai – a hettiták és asszírok – egyaránt válságban voltak. A Hettita állam I. Mursilis halála után belső hatalmi harcokkal volt elfoglalva, Asszíria pedig nem tudott kereskedni a kassuk uralta Mezopotámia, és a hettita – hurrita államok közé ékelődése miatt.

Mitanni így szabadon fejlődhetett és hódíthatott. Saustatar uralkodása alatt, vagyis Kr.e 1480 körül meghódította Asszíria területét, és számos szíriai vidéket is ellenőrzött, illetve befolyása alatt tartotta az Eufrátesz felső folyásának vidékét is. Csupán Egyiptom volt igazi vetélytársa, mely III. Totmesz (Kr.e. 1479-1425 ) alatt szintén terjeszkedésbe kezdett. Egyiptom és Miatnni hódító törekvései a szíriai városállamok feletti uralom kérdésében kerültek végzetesen szembe egymással, ám az időközben újra megerősödő hettiták miatt végül a két nagyhatalom szövetségre lépett a közös ellenség miatt.

A hettita világbirodalom

A Hettita állam első válságának Telipinus ( 1525-1500 ) vetett véget, aki alkotmányreformot hajtott végre, és biztosította a férfiágon folytatódó öröklési rendet. A hettita állam berendezése már eltért a keleti despotikus monarchiák berendezésétől elsősorban az öntözéses gazdálkodás hiánya és a gazdasági életnek, a közmunkának kevéssé szükséges központi irányítása következtében.Az állam inkább szövetségi szervezet volt.

A király nem volt sem istentől származó uralkodó, sem annak földi helytartója; nem rendelkezett korlátlan hatalommal minden alattvalója fölött, és nem volt az állam minden földjének tulajdonosa. Az arisztokrácia nem pusztán eszköz volt az uralkodó kezében, hanem lényeges hatáskörrel rendelkezett. Ezt bizonyítja a pankusz hatáskörén túl, egy másik intézmény is: a harcosok gyűlése mely nem tekinthető népgyűlésnek, mivel csak a királyi testőrök, a katonai egységek parancsnokai, és más előkelők lehettek tagjai. A harcosok gyűlésének tagjai fölött csak maga a gyűlés ítélkezhetett.

Telipinus ugyan visszavezette Hattit a fejlődés útjára, ám nagyhatalommá még jó ideig nem tudott válni a Hettita állam. Ugyanis időközben a térség két nagyhatalma Egyiptom és Mitanni ragadta magához a kezdeményezést és egymással kezdtek háborúzni a szíriai területek feletti uralom jogáért. Mitanni az Egyiptom ellenes szíriai városok koalíciójának élére állva előbb Megiddónál, majd Aleppónál (Halab) próbálta megállítani a fáraó seregét, ám mindkét csatában alulmaradt. Végül mégis maga Egyiptom – IV. Amenhotep (Kr.e. 1450-1425 ) - kezdeményezett békét Mitannival, mivel országa kezdett kimerülni, és a Hettita állam megerősödésétől is tartott. A békekötés Egyiptom és Mitanni közt 1440-1430 körül történt, a következő status quo alapján: Észak-Szíria mitanni, a többi terület pedig egyiptomi fennhatóság alá került. Az egyiptomi befolyás a tengerpart mentén Ugaritig, a szárazföld belsejében Kádesig terjedt.

A hettita világbirodalom kialakulása a Kr.e. 1375 –ben trónra lépő I.Suppiluliumas (Kr.e. 1344-1322 ) nevéhez fűződik. Az új hettita király csapataival már mélyen be tudott hatolni Szíria területére, melynek északi részeiről kiszorította Mitannit. A hurriták állama ekkor szétesett, ugyanis keleti részeit az erőre kapó asszírok, nyugati részét pedig I. Suppiluliumas kebelezte be. Innentől a Szíria feletti harcban Egyiptom új ellenfele a Hettita Birodalom lett. Az összecsapások Kádes és Karkemis közt zajlottak, ám közben Egyiptomban fontos változások történtek. Meghalt IV.Amenhotep (Ehnaton) a vallásreformer fáraó, akinek uralkodása és az amon papság hatalma elleni tettei zűrzavarba sodorták Egyiptomot. IV. Amenhotepet az alig 18 éves Tutanhamon követte, aki azonban szintén nagyon hamar elhalálozott. Így Kr.e. 1325 körül Egyiptom komoly válságba került. Tutenhamon özvegye – Anhesenamon –(aki Ehnaton lánya is volt) gyermektelenül maradt, így felmerült benne a gondolat, hogy felkéri Suppiluliumast, hogy küldje egyik fiát Egyiptomba és vegye feleségül. Suppiluliumas végül elfogadta az ajánlatot, és elküldte egyik fiát Egyiptomba, de a királyfit még megérkezése előtt meggyilkolták, valószínűleg egy befolyásos udvari csoport tagjai, akik a trón betöltését másképpen tervezték. A gyilkosság után Egyiptomban egy katonai vezető Horemheb (Kr.e. 1321-1294) ragadta magához a hatalmat, aki elsősorban a belső viszonyok konszolidálásra törekedett, és nem a hettiták elleni háború felújítására.

Így a harcoló felek – Egyiptom és Hatti – egy időre felfüggesztették a hadakozást, és elfogadták a Szíriát kettéosztó status quót.Szíria északi része a hettiták kezén maradt, a Suppiluliumas által meghódított Karkemisból irányítva, a déli területeket pedig továbbra is Egyiptom igazgatta. A meghódított Szíriai területeken a hettiták sajátos közigazgatási rendszert vezettek be, melynek egyik eleme, hogy a szíriai hercegeket meghagyják méltóságukban, de vazallusi esküt, illetve szerződést kötnek velük. A vazallusi szerződés két leglényegesebb pontja, hogy egyrészt a csatlós kötelezve van arra, hogy szükség esetén katonai segítséget nyújtson a nagykirálynak, másrészt adót fizessen. Az adó pontos összegét és kifizetésének módját külön pótszerződés szabályozta.

Az egyiptomi hettita háború

A két rivális nagyhatalom közti háború akkor újult ki, amikor Egyiptomban az ország történetének egyik legnagyobb uralkodója II. Ramszesz (Kr.e. 1301-1234 ) Hattiban pedig II. Muvatallis (Kr.e. 1295-1272 ) kezdte meg uralmát. Ramszesz elhatározta, végleg leszámol a hettitákkal, és elhódítja előlük Szíriát. Kr.e. 1296 –ban az egyiptomi seregek megindultak a föníciai partokon négy, egyenként 5000 fős hadtesttel (ezek Amon, Ré, Ptah, és Seth -tehát a legfőbb egyiptomi istenségek- nevét viselték).Az 1296 -os esztendő május havában, Ramses Qades közelébe ért, és a város előtti magaslatok körül vonult táborba.

A kádesi csata: A harcászati bevezetés az volt, hogy két beduint menesztettek Ramses táborába. Ezek szökevényeknek adták ki magukat, gyalázkodó vádakkal halmozták el a hettita sereget és vezetőit, majd elárulták, hogy a hettita király, a közeledő isteni ivadék hatalmának és dicsőségének láttára, eszeveszett aggódásában máris messze visszavonult északra Halpa vidékére.A hihetetlenül hiú fáraó természetesnek vette, hogy isteni lénye és hírneve képes elijeszteni egy egész hadsereget, ráadásul saját kémei is helytelenül tájékoztatták.

Mindezek miatt hitt a beduinoknak, és esztelen lépésre szánta el magát, mely a csata későbbi kimenetelét is eldöntötte.Első hadtestének élére állt, "atyjához, Montuhoz, Thébai urához hasonlatosan előnyomult és az első Amon-sereggel átkelt az Orontés gázlóján."

Vagyis két ál-szökevény jelentése alapján szétválasztotta seregét, egy hadtestet a főerőktől mintegy 10 kilométernyi távolságra vezényelt előre, minden előzetes felderítés nélkül, -sőt ő maga állott az előörs élére, nyilván csak néhány tiszt társaságában, ahelyett, hogy elővédet köldött volna előre és az összeköttetést fenntartotta volna a főerőkkel. Muwatallis szétszórta és jóformán teljesen megsemmisítette a meggondolatlanul előretörő egyiptomi hadtestet, majd a menekülők üldözésére eredt. A fáraó maga ki tudott ugyan menekülni a hettita körgyűrűből, ám egész seregével vissza kellett vonulnia. A kádesi csatát mindkét fél győzelemként könyvelte el, ám a Kr.e. 1280 –ban – a csata utáni 16 évvel megkötött – béke inkább a hettitáknak kedvezett.(A hivatalos békekötést Egyiptom és Hatti között III.Hattusilis és II.Ramses kötötte meg.) Kádes és Amurru a hettitáké lett, sőt birtokba vehették a korábban Egyiptomhoz tartozó Upét is. A békére Egyiptom vereségei, Hatti pedig az erősödő Asszír állam miatt kényszerült.

A tengeri népek támadása (Kr.e. 1200 körül)

Krisztus előtt 1200 körül olyan esemény zajlott az ókori keleten, mely újra rajzolta a politikai erőviszonyokat, és gyakorlatilagmegsemmisítette a térség legjelentősebb nagyhatalmát, a Hettita Birodalmat. Az eseményt tengeri népek támadásaként emlegeti a történettudomány. Kr.e. 1200 körül egy hatalmas létszámú, több népből álló óriási néptömeg indult meg Európa délkeleti területeiről a Hellészpontoszon át (Dardanellák) Kis-Ázsiába. A néptömegben olyan később jelentős szerephez jutó etnikumok voltak, mint a dórok, akhájok, etruszkok, frígek, és paleszetek (filiszteusok). A népvándorlásszerű invázió felégette a hettita fővárost, majd végigfosztogatta egész Szíriát. A támadás intenzitása azonban a Balkántól és Kis-Ázsia hegyeitől való távolodás során fokozatosan csökkent, és a népvándorlást alkotó egyes etnikumok lassan lemorzsolódtak. Az akhájok, dórok Kis-Ázsia partjain, a frígek a Hettita Birodalom törzsterületein (a későbbi Fríg Birodalom területén), a többiek pedig Szíria vidékén álltak meg, és telepedtek le. Egyiptom határára már csak kisebb népesség jutott el, így III. Ramszesz (Kr.e. 1198-1166 ) az újbirodalom utolsó nagy hatalmú uralkodója meg tudta tőlük védeni országát. A tengeri népek utolsó elemei az Egyiptomi határ előtt, Kánaán földjén telepedtek le, ők voltak a paleszetek, vagy filiszteusok (egyes vélekedések szerint a mai palesztínok ősei). A filiszteusok  a tengeri népek rohama előtti évtizedekben szintén Kánaánban letelepedő zsidó törzsek legfőbb ellenfelei lettek.

A tengeri népek támadása egyrészt megsemmisítette a Hettita Birodalmat, és a vele függésben álló Mitannit, másrészt meggyengítette Egyiptomot. A nagyhatalmak visszaszorulása pedig egy új népcsoport – az asszírok - felemelkedését és világuralmi pozícióba jutását okozta. Asszíria e tengeri népek rohama után fokozatosan kezdett megerősödni, és Kr.e. 1225 körül I. Tukulti-Ninurta alatt már meg tudta hódítani Mezopotámiát is, legyőzve a kassukat.

Föníciai államok az ókorban

Fönícia egy ókori civilizáció volt Kánaán északi részén, mely a mai Libanon nagy részét valamint Izrael, Szíria és Palesztina egyes területeit foglalta magába. Főníciai kultúráról a tengeri népek pusztítását követően (Kr.e. 1200 körül) beszélhetünk, és kb. Kr.e. 300-ig tartott. A főníciai kultúra területe mintegy 350 km hosszan terült el Akkón városától (délen) az Orontész folyó torkolatáig (északon), és mintegy 40 km szélességben az Antilibanon hegységtől a Földközi-tenger partjáig. Ez a régió földrajzilag igen tagolt, nagyrészt hegyvidék. A tengerparti keskeny földsávot leszámítva kevéssé volt alkalmas a mezőgazdasági termelésre, ezért folytattak tengeri kereskedelmet. Legfőbb természeti kincsük a hajóépítéshez mindenütt nélkülözhetetlen libanoni cédrus, és a bíborfesték volt, melyet a bíborcsiga váladékából nyertek. Emellett jelentős volt a föníciai kézműipar, például az üvegművesség.

Létezett egy keskeny szárazföldi átjáró a tenger és a szíriai sivatag között, mely Föníciát összekötötte délen Egyiptommal Palesztinán és a Sínai-félszigeten keresztül. Valamint összeköttetésben állt északon Kis-Ázsiával valamint keleten Mezopotámiával az Eufráteszen keresztül. Ez a terület gazdag kereskedelmi csomópont volt, melyet hatalmas birodalmak vettek körül.

Fönícia sziklás hegyek által elválasztott városállamokból állt, melyek között a közlekedés tengeri úton történt. A főbb városállamok a következők voltak: Akkra, Türosz, Szidón, Büblosz és Aradosz. Nem tudni, vajon a föníciaiak önálló etnikumként tekintettek-e önmagukra. Városállamaik mindenestre az egyiptomi elnyomást megszüntető tengeri népek támadása után politikailag önállóak lettek. A föníciai városállamok a Mediterráneum partvidékén számos kereskedelmi telepet létesítettek. A Krisztus előtti X. században kereskedelmi telepet alapítottak Cipruson és Kisázsia partvidékén (Panfília és Lícia), ahol összeütközésbe kerültek a görögökkel, akik elűzték őket Rhodoszról, a Szporádokról és a Dorádokról, ahol nem sokkal azelőtt jelentek meg. Szardínián és Ibizán keresztül eljutottak az Ibériai-félszigeten Tarzisz országáig (Gades, a mai Cádiz), ahol hajóik ónt és ezüstöt vettek fel, mely az Ibériai-félszigetről, illetve a Kasziteridész-szigetekről származott.

A föníciai Türosz hajósai alapították Kr.e. 814 –ben Karthago városát az Afrikai partokon (Szicíliával szemközt) és alig fél évezreddel később ez a város lett Róma legfőbb vetélytársa, és a Földközi tenger egyik legnagyobb hatalma.

A föníciai városállamok oligarchikus köztársaságok voltak – kereskedő arisztokraták vezetése alatt – és nem a keleten annyira jellemző despotikus királyságok. Fénykoruk a tengeri népek támadása, és Asszíria megjelenése közti időkre teheteő (Kr.e. 1200-750)

Palesztína

Palesztina a Libanon hegység déli részétől a Holt tenger vidékéig húzódott észak-dél irányban. A terület a Hettita Birodalom, Babilónia és az Egyiptomi birodalom közötti területként többnyire egyiptomi fennhatóság alatt állt. Az ókor kezdetén, Kánaán néven volt ismert. A Kr.e 2000-1700 közti években a hükszosz törzsszövetséghez tartozott. Az első zsidó népelemek vélhetően ezek időszakban, a hükszsosz és hurrita törzsekkel érkezhettek először a vidékre. (Az Ábrahám-mondakör szerint maga Ábrahám Úr városában született és onnan vándorolt Kánaánba.) Körülbelül i.e. 1730 -1800 körül a hükszoszok - más népekkel, köztük a zsidókkal együtt - betörtek Egyiptomba. Itt a hükszoszok átvették a hatalmat, és közülük kerültek ki a fáraók is. Egészen 1558 -ig voltak hatalmon, amikor Iahmes Thébai uralkodó megdöntötte uralmukat. A hükszoszokkal együtt a zsidók is ekkor süllyedhettek rabszolga sorba. Az ezt követő 300 évben a zsidók rabszolganépként éltek Egyiptomban. Amíg a zsidók először elvándorolt törzsei Egyiptomban éltek, megindult a második vándorlás is Mezopotámiából Kánaánba. Az egyiptomi és a Mezopotámiából érkező zsidók végül Kr.e. 1230 körül egyesülhettek Kánaánban, amikor az egyiptomi zsidók Mózes vezetésével átkeltek a Sínai félszigeten és végleg megtelepedtek Kánaán földjén. Kánaánba érkezésük és az itt élők legyőzése után újabb háborúkat kellett vívniuk, mert kb.1200 körül északról (Balkánról) egy több népből álló csoport, a tengeri népek özönlötték el Kis-Ázsiát és Kánaánt.

A filiszteusok Kánaán déli részén 5 tengerparti városkirályságot hoztak létre: Askalon, Gaza,Gat, Asdod, Eqron. A Filiszteusok és az előttük csak néhány évtizeddel érkező zsidók hosszú ideig, - nagyjából 100 évig – háborúztak egymással. A háborúk végén a tengerparti részeken Filisztea különálló országként teljesen elszakadt a zsidók uralta Kánaántól, melynek földjén létrejött izraeli állam.

1030-ban a Benjamin törzs vezetője az északi Saul egyesítette a Kánaánban élő zsidőkat és ő lett egész Izrael királya. Amikor később Saul vereséget szenvedett a filiszteusoktól, és meghalt, Dávid (1010-970) lett az új király és ő fejezte be Izrael egyesítését. A zsidó állam fővárosa ekkor lett Jeruzsálem. Dávidot fia Salamon (971-929) követte a trónon, ám az ő halála után az egységes zsidó állam kettészakadt: északon megmaradt Izrael, délen pedig Juda jött létre.

Az Asszír Birodalom

Asszíria – melynek sem földrajzi, sem politikai értelemben nem volt köze Szíriához - Észak-Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz felső szakaszainak vidékén feküdt. Lakói az akkádokkal rokon sémi és hurrita törzsek összeolvadásából kialakult asszír nép volt. Asszíria éghajlata csapadékos volt, így nem volt szüksége az öntözéses földművelés kialakítására, így népessége a Krisztus előtti 18. században inkább kereskedelemből élt, és fával illetve fémekkel látta el a tőle délre fekvő mezopotámiai városállamokat. Másik megélhetési forrása az anatóliai területek és Mezopotámia közti kereskedelem lebonyolítása volt. Az ezt követő időszakban Assur és vidéke az Óbabiloni Birodalom vazallusa, majd a hurri Mitanni alattvalója lett. Anatóliában is megszerveződött a Hettita Birodalom, így a kereskedelmi dominanciát soha többé nem lehetett kiépíteni.

Az asszírok újbóli felemelkedésére a Hettita Újbirodalom kialakulásával és Mitanni széthullásával párhuzamosan került sor. A Kr. e. 14. században I. Assur-uballit (Kr.e 1365-1330 ) vetette le végleg a mitanniak igáját. Az első igazi terjeszkedések csak ezután következtek a Kr. e. 13. században I. Sulmánu-asarídu és I. Tukulti-Ninurta alatt. A két asszír uralkodó Kr.e 1274 és Kr.e. 1208 közti uralma idején átalakult az asszír társadalom. A lakosság katonai jellegű életmódot kezdett folytatni, vagyis szabad parasztok zsoldos katonai szolgálatot vállaltak, és felfüggesztették földműves tevékenységüket. A termelőmunkát innentől kezdve a katonáskodó parasztság helyett a leigázott népek Asszíriába hurcolt, és munkára kényszeríttet tömegei végezték. Ugyancsak gyakori volt a legyőzött népek azon okból történő deportálása (áttelepítése) is a birodalom más részeibe, mely az ellenállást volt hivatva megtörni. Az asszírok ugyanis úgy gondolták, hogy ezzel megelőzhetőek a belső lázadások, és az áttelepítésekkel megtörhető minden felkelésre készülő nép.

Az uralkodó osztályt Asszíriában a katonai és hivatali arisztokrácia képviselte. (A hadjáratokban fő fegyvernemük a harci kocsi volt.) Legfelsőbb szervük a tanács volt, mely korlátozni tudta a király hatalmát. Ezen rétegből kerültek ki a meghódított területek élére kinevezett kormányzók, illetve a nagyvezír is, aki a király mellett a legfelsőbb katonai vezető volt. I. Sulmanu-asaridu volt az első olyan asszír uralkodó, aki már alkalmazni kezdte a pszichológiai hadviselés eszközeit, vagyis a látványos, brutális kegyetlenséggel elkövetett tömegmészárlásokat, és a megnyúzott vezetők bőrének városfalra szegezését.

A korai hódításokat tekintve I. Sulmanu-asariu főként a hettiták elleni győzelmeiről volt híres (az Eufrátesz partján, Nihlijánál jelentős győzelmet aratott ellenük) míg I. Tukulti-Ninurta arról, hogy elfoglalta és lerombolta Babilon városát. Halálát követően történt a tengeri népek támadása, mely átrendezte az egész ókori kelet hatalmi viszonyait. A Hettita Birodalom és Mitanni megsemmisült, Egyiptom meggyengült. A térséget elárasztó frígek (muskik) és arámiak ugyan nem érték el Asszíriát, ám az asszírok mégis egy évszázadra – Kr.e. 1200 és 1115 közt visszaszorultak, és hódítás helyett inkább védekező háborúkra kényszerültek.

Asszíria újabb nagy terjeszkedésére Kr.e. 1115 és 1077 közt I. Tukulti-apil-Ésarra uralkodása alatt került sor. Az új asszír uralkodó által megszerzett területek később ugyan elvesztek utódai alatt, ám Asszíria megmutatta, hogy a térség legjelentősebb nagyhatalmává vált. Gyakorlatilag minden égtáj irányában harcokat vívott. Dél felől az Elámot megrendítő babiloniak támadásait állította meg, északon pedig a Tigris mentén a Hettita Birodalmat megbuktató frígek egy 20 000 fős seregének betörését gátolta meg (A későbbi Urartu vidékére, Nairibe is vezetett hadjáratot.) Uralkodása után Babilon jó viszonyra törekedett Asszíriával, így Kr.e. 900 körül II. Adad-nirári alatt már szövetségesi viszony jött létre köztük.

I. Tukulti-apil-Ésarra  ékírásos feliratok szerint 28 alkalommal kelt át nyugat felé, Szíriába az Eufráteszen, hogy megütközzön a térséget elözönlő nomád arámiakkal (akkádul ahlamúk). Ő volt az első asszír király, aki hadjárata során elérte a Földközi-tengert. A hagyomány szerint tengerre is szállt, és állítólag elejtett egy „tengeri lovat” (talán delfint vagy fókát) is. Ezzel mintegy kijelölte a célpontot utódai számára.

I. Tukulti-apil-ésarra utódai nem tudták megtartani hódításait, azonban preventív csapásainak köszönhetően az asszír magterületek mindvégig megmaradtak Assur népének kezén. Az asszír katonai sikereinek három jelentős oka is volt. Az egyik, hogy egész társadalmuk érdekelt volt a hódításokban, a második, hogy mindenkinél erősebb vasfegyverekkel, fejlettebb haditechnikával, és fegyelmezettebb hadsereggel rendelkeztek. A vas fokozott fölhasználása erősíti az asszír hadsereg fölszerelését. Ennek érdekében az asszír királyok a meghódított népektől az adót vasban szedték be. Katonai sikereiket a hadviselésben bevezetett újítások alapozták meg: utászalakulatokat és hatalmas ostromgépeket vetnek be a megerősített városok ellen. Az asszír királyok magukat istenük Assur (vagy a sumer Enlil) helytartójának tartották. Kötelességüknek érezték Assur isten világuralmáért harcolni, így állandó hadjárataik vallásos igazolást nyertek. A királyok időről időre úgynevezett istenleveleket fogalmaztak, melyekben elszámoltak istenüknek arról, mit tettek dicsősége érdekében. Sikereik harmadik okakénta tengeri népek támadása után kialakult hatalmi vákuum helyzetet lehet megemlíteni, melyben a hettita állam és Mitanni elpusztulása kiiktatta fő riválisaikat.

Újasszír világbirodalom

Az újasszír világbirodalom előfutára a Kr.e. 883 és 859 közt uralkodó II. Assur-nászir-apli volt, aki az Eufráteszig tolta ki Asszíria határait, de I. Tukulti-apil-Ésarrához hasonlóan megsarcolta és kifosztotta a gazdag föníciai városállamokat is. Ő alakította ki az asszír hódítási stratégiát, amely az alábbiakban foglalható össze: a józan megfontolásból adózó kis szomszédokat engedetlenség esetén az elsöprő erejű asszír haderő megtámadta, és vagy engedelmes helyieket helyezett az ellenséges uralkodók helyére, vagy betagozta a birodalomba. Utóbbi esetén az új tartományok élére a király tartományi főnököket nevezett ki. Ezen reformja később válságba sodorta Asszíriát, mivel az örökletes hatalommal felruházott helytartók függetleníteni kezdték magukat a királytól. II. Assur-nászir-apli nevéhez hadügyi újítások is fűződnek. Az ő idején jelent meg független fegyvernemként a lovasság – igaz, ekkor még pusztán felderítő szerepre kárhoztatva. Ebben az időben állították fel az első műszaki, utász- és árkászalakulatokat, hogy megkönnyítsék a sereg vonulását és az ostromokat. Mindez az erős gazdasági hátországgal párosulva a kor legmodernebb, gyakorlatilag legyőzhetetlen seregévé tette az újasszír haderőt, ami tehetséges hadvezérek vezetése alatt megállíthatatlanul folytatta a terjeszkedést.

A világbirodalom kialakításában fontos szerepe volt III. Sulmánu-asaridunak is (Kr.e. 859-824), aki az asszírok elleni első jelentős koalíciótól védte meg a birodalmat. A karkari (qarqari) csatában ugyanis Izrael, az arámiak, a kilikiaiak és a történelemben először ez alkalommal említett arabok – fogtak össze a damaszkuszi fejedelem vezetésével az asszír fenyegetés ellen. A döntetlenül végződő ütközet után a térség államainak jó része az adófizetést választotta a pusztulás lehetősége helyett. III. Sulmanu-asaridu után Asszíria egy majd nyolc évtizedes válságba került, mivel a királyok hatalma meggyengült. A meggyengülés egyik oka az volt, hogy a II. Assur-nászir-apli idején bevezetett örökletes helytartói címek birtokosai gyakorlatilag felsőbb utasítások nélkül tevékenykedtek, felirataikon meg sem említve a királyt. (Másik ok a járványokban keresendő.)

A világ meghódítása:

Alig nyolc évtizeddel III. Sulmanu-araridu után Kr.e. 745 –ben került hatalomra Asszíria egyik legnagyobb királya III. Tukulti-apil-ésarra (Kr.e. 745-727) Megszüntette a korábbi nagy tartományokat, és az új provinciák élére inkább eunuchokat nevezett ki, hogy garantálja hűségüket. Mi több, a hadsereget is jelentősen átszervezte. A történelem folyamán először állt fel állandó haderő (az ún. kiszir sarrúti), amelyet több hadseregre bontva több hadszíntéren lehetett bevetni. III. Tukult-apil-ésarra hódította meg Babiloniát, átvette a csak babiloni királyoknak járó áldozati ajándék-maradványokat, és felvette a „Sumer és Akkád királya” címet. Mindemellett érdekes módon meghagyta a trónján Nabú-nászirt (Kr. e. 747 – Kr. e. 734).

Felhagyva az elődei által követett gyakorlattal, az Eufráteszen túl eső területeket is betagozta birodalmába, nem elégedett meg a rendszeres sarcszedéssel. Nagyarányú előretörése során döntő győzelmet aratott az időközben nagyhatalommá váló Urartu serege felett is. Kr.e. 738 –ban meghódította Szíria nagy részét, majd Kr. e. 734-ben a filiszteus városok és a Földközi-tenger keleti partvidékének déli része (Júda, Ammón, Edóm, Moáb stb.) ellen fordult. Gáza elfoglalása után attól valamivel délre kereskedelmi telepet (bít-kári) alapított, amivel ellenőrzése alá vonta a Gázába Egyiptom (és így Afrika), Arábia és Fönícia (Via Maris) felől befutó kereskedelmi útvonalakat. Kr.e. 732 –ben foglalta el Damaszkuszt, majd élete utolsó éveiben személyesen uralkodott Babilóniában. Fia – II. Sarrukin - foglalta el végleg Izraelt Kr.e. 722 –ben, bár ez az életébe került, ugyanis a hadjárat közben halt meg. Unokája Szín-ahhé-eriba (Kr.e. 704-681) szinte teljes uralkodását a folyamatosan lázongó Babilon ellen vezetett hadjáratokkal töltötte. Az asszír-babiloni harcok közt a legjelentősebb Kr.e. 691 –ben zajlott, amikor a Tigris mentén egy szövetséges babiloni–elámi sereg indult Asszíria ellen. Szín-ahhé-eriba kénytelen volt meghátrálni, de a következő évben rettenetes bosszút állt: megostromolta Babilont, ami 15 hónap után, Kr. e. 689 -ben elesett. Az asszírok kifosztották és lerombolták a várost, csatornákat ástak elárasztására, istenszobrait összetörték.

Kr.e. 680 –ban Assur-ah-iddína (Kr.e. 680-669) személyében az asszír politika Babilon-barát vonulata került hatalomra, így az elődje idején lerombolt várost újjáépítették, és visszaadták privilégiumait. Ebben feltehetően a király alább ecsetelt betegségeinek és babonáinak is nagy szerepe lehetett. A babiloni helyzet rendezése és a lázadó Szidón megbüntetése után az asszír haderő megindult a régi ellenség, Egyiptom földjére, ám az első hadjárat Kr. e. 674-ben még kudarcot (a núbiai Taharka fáraó sikeresen megvédte országát) Három évvel később Kr. e. 671. július 11-én az asszír haderő bevette Memphiszt, Egyiptom legjelentősebb városát. Taharka családját és kincstárát hátrahagyva menekült. A dús zsákmányt Babilon újjáépítésének finanszírozására fordították.

Az asszír nagyhatalom kiemelkedő uralkodója volt Assur-ban-Apli (Kr.e. 668-631) aki befejezte az apja által elkezdett egyiptomi hódítást, és Kr.e. 664 -ben rövid időre elfoglalta egész Thébát és ezzel egész Egyiptomot. Ezután azonban nem hallunk többet Egyiptomról asszír részről: a király feltehetőleg felmérte, hogy a terület az Újasszír Birodalom akciórádiuszán kívül esik, és valószínűleg tervszerűen ürítette ki a nagy múltú tartományt. Assur-bán-apli a hódítások mellett nagy hangsúlyt fektetett a kultúra támogatására, amelynek természetesen leginkább kultikus vonala volt kiemelkedő. Ennek legfontosabb példája a ninivei könyvtár volt, ami a világ első szisztematikusan rendezett gyűjteménye.

Asszíria bukása (Kr.e. 626-612)

Bukása mégis rohamos gyorsasággal következett be. A folyton lázongó Egyiptomot már nem lehetett tartani, Elám megszűntével az iráni népek akadálytalanul törhettek nyugatra, Urartu végzetes meggyengülése pedig a szkíták és kimmerek számára nyitott zöld utat. A lakosság emellett folyamatosan lázongott, elsősorban a nagy történelemmel és kultúrával rendelkező, alárendelt de mégis bálványozott Babilóniában, ahol a káldok vetették meg a lábukt.

A bukás döntő oka a babiloniak és a médek összefogása és szövetsége volt. Nabu-apal-uszur, a káld törzs vezére Kr.e. 625 –ben először a káld, arámi, arab és elámi népeket fogta össze, majd szövetségre lépett a médekkel is. Az együttesen indított Asszíria elleni függetlenségi harcban Kr.e. 625 –től Nabu-apal-uszur már Babilón királyaként vezette a hadakat Assur-ban-Apli fia, az utolsó asszír uralkodó ellen (neve: Assur-etelli-iláni). Egyiptom azonnal felismerte, hogy az összefogás elsöprő erejű lehet, így inkább Asszíria mellé állt. Végül Kr.e. 614 –ben Küaxarész vezette médek lerombolták Assurt, majd két évvel később, Kr. e. 612-ben Küaxarész és Nabú-apal-uszur nomádokkal (a manda törzzsel) szövetségben ostrom alá vették, és három hónap utánbevette Ninivét is. Asszíria romadöntésével létrejött az Újbabiloni Birodalom, mely mintegy 9 évtizedre birtokba vette az ókori kelet legnagyobb részét, mint a térség legerősebb nagyhatalma.

Az Újbabiloni Birodalom (Kr.e. 626-539)

Asszíria bukását, és Ninive elestét megelőző években Egyiptom felismerte a Babilon felemelkedésében rejlő veszélyt, ezért hadat üzent Nabu-apal-uszurnak. II. Nékó fáraó (Kr.e. 610-595) Kr.e. 609 –ben érkezett Karkemishez, hogy megakadályozza a babiloniakat abban, hogy elfoglalják egész Szíriát. A döntő csatára Kr.e. 605 –ben került sor karkemis mellett. Az ütközetben ugyan elesett Nabu-apal-uszur, ám fia II. Nabú-kudurri-uszur (Kr.e. 605-562) a bibliai Nabukodonozor átvéve a vezetést döntő győzelmet aratott Egyiptom felett. Az ő uralma alatt élte az Újbabiloni Birodalom a fénykorát.

II. Nabu-kudurri-uszur legfőbb feladatának az Egyiptom által még mindig uralt palesztinai és föníciai területek megszerzését tekintette. Így Kr. e. 605–601 között folytatta a nyugati hadműveleteket, melyekben Júda új királya, Jehójákim/Jojákim az Újbabiloni Birodalom vazallusaként vett részt. Az Újbabiloni Birodalom és Egyiptom közti végső összecsapásra Kr.e. 601 –ben Pelusium mellett, az Egyiptomból Gáza felé vezető úton került sor. Az ütközetben mindkét sereg súlyos veszteségeket szenvedett. (A babiloni király például a következő évben nem is vezetett hadat, mert új sereget kellett toboroznia.) Az összecsapás eredményeként Egyiptom többé nem uralt területeket Ázsiában.

A csata kétséges kimenetele Jehójákimot arra indította, hogy felmondja a vazallusi kötöttségeket. Nabú-kudurri-uszur ezt nem hagyhatta megtorlatlanul, ezért uralkodása hetedik évében – Kr.e. 597 –ben - bevonult Jeruzsálembe, majd a királyi udvart, a zsidó előkelőket, mesterembereket és Judea lakosságának egy jelentékeny részét, mintegy tízezer embert Babilónba deportált. Ezzel kezdetét vette a zsidó történelemben az 59 évig tartó „Babiloni fogság” (Kr.e. 597-538) Alig 11 évvel később Júda tartomány és Jeruzsálem újra fellázadt, a babilóni uralom ellen, így Nabú-kudurri-uszur Kr.e. 586 –ban hároméves ostrom után, másodszor is elfoglalta Jeruzsálemet. A város nagy részét porig rombolták, ekkor veszett oda Salamon temploma is. Ezután helytartók kerültek a terület élére, de nemsokára újabb lázongások kezdődtek. Kr. e. 581-ben ismét deportálások történtek, és Júda tartományi különállása is megszűnt – feltehetően Szamariához csatolták.

Az birodalom virágkorának évei alatt II. Nabú-kudurri-uszur számára a zsidó területek fékentartása, Türosz bevétele és Egyiptom folyamatos visszaszorítása jelentett csak gondot. Türoszt 13 évnyi harc után, Kr.e. 580 körül békekötéssel tudta megszerezni, Egyiptomot pedig a Kr.e. 568 körül végrehajtott hadjáratban szorította újra vissza. Hatalmas birodalma – melynek területe nagyjában-egészben megegyezett az Újasszír Birodaloméval, így a Földközi-tenger kereskedelme is hozzá tartozott Föníciával együtt – erőforrásait elsősorban a főváros, Babilon ékítésére használta fel, de a többi várost sem hanyagolta el. Fantasztikus kettős fallal vette körül a várost, amelyet még a görög szerzők is ámulattal csodáltak, valamint befejezte a szentélykörzet (az Észagila és az Étemenanki, a bibliai Bábel tornya) megépítését. A palotakörzet is megújult. Ugyanekkor készültek el a függőkertek, melyek helye még nem tisztázott, és amelyeket az ókori világ egyik csodájaként emlegettek. Nabú-kudurri-uszur különös gondot fordított a város ellátására is. Az esetleges támadásokra felkészülve az Eufrátesz és a Tigris között falat emeltetett („méd fal”, amint Xenophón nevezi).

II. Nabú-kudurri-uszur Kr. e. 562-es halálát követően három uralkodó követte gyorsan egymást a trónon. A király fiát, Amél-Mardukot két év után megölték, trónra kerülő veje, Nergál-sar-uszur négy évnyi uralkodást követően elhunyt, az ő valószínűleg értelmi fogyatékos fiával, Lábási-Mardukkal pedig alig néhány hónap alatt végzett egy összeesküvés. Az Újbabiloni Birodalom utolsó királya, a Hérodotosz által Labünétoszként említett Nabú-naid volt. Az új uralkodó meggondolatlanul kezelte a Babilónban óriási befolyással rendelkező Marduk papságot, és megpróbálta visszaszorítani hatalmukat. Próbálkozott a Szín-kultusz megerősítésével Marduk tisztelete rovására, és megerősítette a hatalmas gazdasági potenciálra szert tevő templomok feletti királyi ellenőrzést. A marduk papság felháborodott és jelentős lázadást kezdeményezett a király ellen. Az uralkodónak menekülnie kellett, de fia Bél-sar-uszur (a bibliai Baltazár, Boldizsár, Bélsaccár) fenntartotta a birodalmat, melyben a marduk papok a király(ok) ellen hangolták a társadalmat. Végül a méd területeken egy új népesség – a perzsák – felemelkedése hozta el Új Babilónia végső bukását.

Perzsia felemelése II. (Nagy) Kürosz nevéhez fűződik. Kr.e. 553-550 között zajlott le a perzsa-méd háború, amelyben Nagy Kürosz legyőzte nagyapját, Asztüagész méd királyt és elfoglalta Ekbatanát (ma Hamadán). Ezzel a háborúval a perzsák vették át a médektől a nagyhatalmi státuszt és a médek a birodalom alattvalói lettek. A lüd király, Kroiszosz (Asztüagész sógora) megtámadta az új birodalmat, hogy bővítse a saját királyságát. Nagy Kürosz a Pterijei csatában megvédte a királyságot, majd a lüd főváros ellen vonult és be is vette azt. Ettől kezdve megszűnt Lüdia. (Kroiszoszt elfogták és bíróság elé állították.)

Később, Kr.e. 546 -ban II. (Nagy) Kürosz visszatért Kis-Ázsiából, ahol elfoglalta Ióniát és Eoliát. A perzsa nagykirály rögtön hozzákezdett az új expedíciós hadsereg felállításához, mivel Babilont és több szomszédos államot is el akart foglalni. A perzsa haderő végül Kr.e. 539 –ben Opisánál legyőzte a babilóni sereget, majd ugyanezen évben bevonult Babilonba. Kürosz nem rombolta Babilon városát, sőt a források szerint örömujjongással fogadták. A perzsa birodalomalapító fő helyi támogatói a Marduk-papok voltak, akik az utolsó káld király ellen hangolták a közvéleményt.

Az Óperzsa Birodalom (Kr.e. 550-330)

Az első perzsa törzsek az i. e. 9. században jelentek meg az Urmia-tótól délre fekvő területen, majd szálláshelyük később déli irányba tevődött át. A terület korábbi urai, az elámiak már nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megakadályozzák a perzsa letelepedést. A perzsák kezdetben elismerték az elámi fennhatóságot, ami vezetőjüknek Akhaimenésznek lehetőséget biztosított a perzsa államiság kiépítésére. I. Kambüszész a megosztott államot egy korona alatt egyesítette, amivel jelentős mértékben megnövelte a befolyását. Ennek eredményeként a médek királya, Asztüagész feleségül adta hozzá lányát. Ebből a házasságból született Nagy Kürosz, aki a perzsákat a világ uraivá tette. (Az Akhaimenida nemzettség a kezdetektől Perzsia irányítója lett, és Nagy Kürosz mellett olyan nagy uralkodókat adott a birodalomnak, mint II. Kambüszész, I. Dareiosz és I. Xerxész. Uralmuk egészen Nagy Sándor megjelenéséig tartott.)

Nagy Kürosz Kr.e. 593-530) már Kr.e. 550 –ben a korábban leírt módon legyőzte a perzsák felett álló médeket. A váratlan előretörés után azonban Lüdia uralkodója Kroiszosz az újonnan alakult birodalom ellen fordult, és megtámadta Kürosz államát. Az első összecsapásban azonban vereséget szenvedett, és erőgyűjtés céljából visszavonult fővárosába Szardeiszbe. A perzsák azonban követték seregét, és Kr.e. 546 -ban legyőzték és magukba olvasztották egész Lüdiát, sőt a jón partvidéket is. Kürosz innentől intenzív hódító politikába kezdett, és Lüdia bekebelezése után Kr.e. 539 –ben Opisznál legyőzve a babilóni sereget, ésmeghódította az Újbabiloni Birodalmat is. Később i. e. 540-ben Baxtrist (Baktria), Sakát és több szomszédos országot is elfoglalt, sőt egészen Beludzsisztánig, az Iaxarész folyóig jutott. Nagy Kürosz a korban szokatlan módon, a meghódított népekkel toleráns volt, hogy meg tudja szilárdítani hatalmát az alattvalókkal. Hálából a perzsák "atyának", a görögök "törvényhozónak", a zsidók pedig egyenesen "felkentnek" nevezték. A perzsa királyoknak sikerült a szomszédos népek közötti feszültséget csökkenteni a birodalmon belül. Babilon elfoglalása után Kürosz a meghódított városból hazaengedte a zsidóságot, véget vetett a babiloni fogságnak, és engedélyezte a zsidóság új templomának felépítését Jeruzsálemben. A templom kincseit is visszaadta. Erről az eseményről természetesen a Biblia is megemlékezik, az Ezdrás könyvében. Kürosz végül Kr.e. 530 -ban a csatatéren halt meg, a masszagéták ellen a Szir-Darjánál vívott ütközetben.

Nagy Küroszt fia II. Kambüszész (Kr.e. 525-522) követte a trónon aki már apja élete végén Babilon alkirálya volt. II. Kambüszész perzsa király nevéhez fűződött Egyiptom, Líbia és Núbia meghódítása, illetve a lázadó arabok legyőzése. Kr.e. 526 –ban Pelusium és Memphisz mellett aratott győzelmet Egyiptom felett, majd elfoglalta Memphisz városát. III. Pszammetik fáraó családjával együtt esett fogságba. Kambüszész elrendelte a város 2000 legbefolyásosabb emberének kivégzését, köztük a fáraó fiát is kivégezték, a lányát pedig eladták rabszolgának. A fáraót a perzsiai Szúzába vitték, ahol fogságban tartották, majd miután - állítólag - összeesküvést szőtt Kambüszész ellen, a perzsa király halálra ítélte. (Hérodotosz szerint egy bika vérének megivására kényszerítették, amely a halálát okozta.) Az egyiptomi feljegyzések szerint ezután Kambüszész felvette a fáraó címet.

Egyiptom meghódítása után a szerencse elpártolt Kambüszésztől. Amikor az Egyiptomtól délre fekvő Kusita királyság ellen vezetett támadást, egy hatalmas homokvihar megtizedelte és visszavonulásra kényszerítette erőit. Később a Karthágó ellen tervezett hadjárat hiúsult meg, mert a föníciaiak nem akartak vele saját gyarmatvárosuk ellen szövetségre lépni. Az elszenvedett kudarcok miatti haragjában pusztította az egyiptomiak templomait, megölette apisukat és kivégeztette papjaikat is. Kr.e. 522-ben a méd tartományokban lázadás tört ki, melynek letörése végett Kambüszész a helyszínre sietett, de épp mikor lóra ült, hogy elinduljon, kardjába botlott és azzal úgy megsebesítette magát, hogy a sérülésébe belehalt. A katonai vezetők azonban megmentették Perzsiát a széthullástól. Közülük lépett elő I. Dareiosz perzsa király, aki alatt a birodalom fénykorát élte.

Perzsia fénykora

Perzsia fénykora I. Dareiosz (Kr.e. 549-486) uralkodásának idejére esett. Trónra kerülése azonban nehézkesen történt, mivel bár a hadsereg elismerte trónra való jogosultságát, a satrapák (perzsa tartományok kormányzói) egy csoportja fellázadt ellene, majd ehhez csatlakoztak a babilóniaiak is. Dareiosz azonban a hozzá lojális hadseregre támaszkodva sorra leszámolt ellenfeleivel. (A belső rend helyreállításában kiemelkedő szerepet játszott a király testőrsége, a Tízezer Halhatatlan. Az alakulat onnan nyerte nevét, hogy az elesettek helyébe azonnal megfelelő számú embert soroztak közéjük, így létszámuk változatlan maradt, mindig 10 000 fő.)

A belső rend helyreállítása után számtalan hadjáratot indított a külföldre, hogy megerősítse birodalma határait, és elejét vegye a nomád törzsek betöréseinek. Kr. e. 519-ben megtámadta a Kaszpi-tengertől keletre élő „szkítákat” – valójában szakákat vagy dahákat –, majd néhány évvel később elfoglalta az Indus völgyét. Kr. e. 513 -ban, miután leigázta a keleti trákokat és a gétákat,átkelt a Dunán, és behatolt az európai szkíták földjére. A visszavonuló nomád szkíták azonban elpusztították a kiürített területeket, így az ellátási gondokkal küszködő perzsa seregnek, 80.000 fős veszteség mellett, vissza kellett vonulnia. A kis-ázsiai satrapák befejezték Trákia leigázását, behódolásra kényszerítették Makedóniát, s elfoglalták az égei-tengeri Lemnosz és Imbrosz szigetét. Görögország megközelítési útvonalai ezzel perzsa kézre kerültek. A perzsák ellenőrizték a tengerszorosokon át lebonyolódó s a görög gazdaság számára rendkívül fontos fekete-tengeri gabonakereskedelmet is.

A görög városállamok meghódítására I. Dareiosz csak Kr. e. 499-ben szánta el magát, amikor Athén és Eretria támogatást nyújtott a perzsa uralom ellen fellázadt kis-ázsiai ión városoknak. A lázadás leverése után Mardónioszt, Dareiosz vejét bízták meg azzal, hogy indítson hadjáratot a két város ellen, de az Athosz-hegyfoknál viharba keveredett, és elvesztette hajóhadát (Kr. e. 492), így kénytelen volt felhagyni tervével. Két évvel később a méd Datiszt vezetésével egy másik perzsa sereg elpusztította Eretriát, s a város lakóit rabszolgasorba döntötte, de Marathónnál vereséget szenvedett az athéniaktól.

Bár Dareiosz megszilárdította elődei hódításait, és újabb területeket csatolt birodalmához, a perzsa történelembe elsősorban államszervezőként írta be nevét. A birodalom megszilárdítása érdekében a legjelentősebb intézkedése az úthálózat kiépítése volt. A 2680 kilométer hosszú útszakasz Szúzát és Epheszoszt kötötte össze, és főként kereskedelmi és információáramlási célokat szolgált. A birodalmat 20 szatrapiára osztotta, melyek élén a király által kinevezett satrapa állt. Melléjük tőlük független katonai parancsnokokat is kinevezett. Hogy az esetleges felkeléseknek elejét vegye, Perszepoliszból kiküldött megbízottakkal figyeltette őket. A gazdaság fejlődése érdekében arany- és ezüstpénzt veretett, amelyet magáról dareikosznak nevezett el. Az adókat nemesfémben szedték be, amely mellett a hadsereg élelemmel és lóval való ellátása is az adóterhek közé tartozott. Hérodotosz szerint az évi jövedelem közel 400 tonna arany és ezüst lehetett. A kincseket felhalmozták Perszepolisz kincstárában, nem kerültek vissza a gazdaságba.

Az egész birodalomban egységes hivatali nyelvet, az arameust vezette be, melyet Elő-Ázsiában már régóta használták a közigazgatásban és a kereskedelemben. A nagykirály szigorúan ügyelt a bíráskodásra. Azokat a bírákat, akiket súlyos bűncselekményekben bűnösnek találtak, elevenen megnyúzták, és társaik elrettentésére a bírói ülőhelyüket bőrükkel vonták be. Uralma alatt élte virágkorát az Akhaimenida-építészet, az ekkor kialakult stílus a birodalom bukásáig változatlan maradt. Kr. e. 521-ben az uralkodó Szúszát tette meg a birodalom központjának (adminisztratív főváros) majd megalapította Perszepoliszt mely a szakrális főváros lett.

I. Dareioszt fia, I. Xerxész (Kr.e. 485-465) követte a trónon. Xerxész uralkodása elején felkelések voltak Görögországban és Egyiptomban is, akik ellen hadakat küldött az uralkodó. Először az egyiptomi lázadást verte le, majd hadait Athén és Spárta ellen küldte. A görög területek meghódítására Kr.e. 480 tavaszán indult el Sardesből óriási seregével. Két hidat vert a Hellészpontoszon, és Therméig vonult (ma Szaloniki), hol hajóhadával találkozott. Hérodotosz igencsak szubjektíven gyalogos haderejét 1 700 000-re, lovasságát 80 000-re, hajóhadát pedig 1200-ra teszi. Más görög és perzsa történetírók, mint Ephorusz, Ctesiasz és Busol már „csak” százezres nagyságrendekben határozták meg a sereg nagyságát. A sereg Thesszálián keresztül egészen Attikáig nyomult előre. Azonban a thermopülai és a szalamiszi csaták megváltoztatták a háború menetét. Xerxész ezek után seregének nagy részével visszafordult, és 45 nap után visszaért a Hellészpontoszhoz, innen aztán hazatért Sardesbe. A görög győzelemmel záruló plataeaei és mycalei ütközetek után véglegesen lemondott a Hellász meghódításáról. A hátralévő 14 évét már csak az élvezetek hajszolásával és asszonyi intrikák között töltötte. Halálát Artabanus nevű testőrvezére okozta.

I. Xerxész utána Perzsa Birodalom lassú hanyatlásnak indult. Egyre gyakoribbak voltak az egyes tartományokból kiinduló lázadások (Baktria, Egyiptom) illetve a trónharcok, melyek meggyengítették a birodalmat. A görög városállamok ügyeibe Perzsia elvétve avatkozott. Ilyen esetre volt példa Kr.e. 395 –ben – Spárta egyeduralmának éveiben - kirobbant Korintoszi háború, melyben a Szardeiszi helytartó Spárta ellenfeleivel, Argossal, Korintosszal, sőt később Athénnal lépett szövetségre. Spárta győzni tudott a háborúban, de fekismerte azt, hogy mekkora veszélyt jelent hegemóniájára nézve ha a Perzsa birodalom valamelyik polisz, vagy poliszszövetség mellé áll. Hasonló esetek elkerülése érdekében kezdeményezte Kr.e. 387 –ben az Antalkidasi békét, mely a perzsa területeken lévő görög poliszokat szigorúan betagozta Perzsiába, és elvágta annak lehetőségét, hogy azok az anyaországbeli poliszokkal egyesüljenek, vagy szövetségre lépjenek.

III. Artaxerxész alatt (Kr.e. 359-338) a föníciai és egyiptomi területeken zajlottak nagyobb lázadások, ám a nagykirály minden felkelést levert. A birodalom legbékésebb időszakát élte meg.

Az Óperzsa Birodalom bukása

III. Dareiosz eltérően elődeitől Örményország satrapájaként került a trónra. Nem volt tapasztalata a birodalom irányításához, sőt ambíciója sem. Ez is közrejátszott a válságba sodródott birodalom elfoglalásához. Kr.e. 336 -ban II. Philipposz makedón király létrehozta a Korinthoszi ligát és tervezgetni kezdte a kis-ázsiai görög városok invázióját. Az év tavaszán elküldte Parmenion és Atal tábornokokat, hogy felszabadítsa a városokat, de még a nyáron megsemmisült a sereg. 2 évvel később a király fia, III. Alexandros (Nagy Sándor) megvalósította apja tervét és hatalmas hadsereggel nekiindult Kis-Ázsiának.

Nem sokkal később a makedón hadsereg a Granikosz folyó mellett legyőzte a perzsákat. III. Dareiosz nem vett részt a csatában. Arra számított a perzsa király, hogy Nagy Sándor megállításához az egyes kisázsiai szatrapiák hadereje elegendő lesz, ezért Perszepoliszban maradt. Egy évvel később, Kr.e. 333 -ban ismét megütköztek a Granikosznál. Ezután III. Dareiosz saját maga vette kézbe a hadsereget és az Isszosz folyó mellett 52 000 perzsával megüközött a 47 000 fős makedón és görög sereggel, azonban a perzsák vereséget szenvedtek. Újabb két évvel később viszont fordult a kocka, amikor a satrapák többsége csatlakozott a királyhoz Gaugamélánál.

Azonban ezt a csatát is elvesztették és a perzsáknak menekülniük kellett a makedónok elől. Nagy Sándor sorban foglalta el a nagyobb városokat: Ekbatana, Szúza, Babilon és Perszepolisz. Amikor Ariobarzan is vereséget szenvedett a perzsa kapuk csatában, Nagy Sándor hatalmas győzelmi ünnepséget rendezett, III. Dareiosz viszont keletre menekült.

Kr.e. 330 -ban Besszosz satrapa megölte III. Dareioszt és egy szekérre tette, amelyet elküldött a makedón seregbe. Ez az esemény csalódás volt Nagy Sándornak, aki élve akarta elfogni a perzsa királyt. Amikor megtekintette a halott király testét, a makedón király saját gyűrűjét ráhelyezte a halott testre, majd azt elküldte Perszepoliszba, ahol ünnepélyesen eltemették a sírjába. Majd emlékművet emeltetett neki, mivel felesége a király lánya volt, II. Stateira, akivel a legimitását kivánta elérni. Azonban a gyilkos Besszosz satrapa V. Artaxerxész néven kikiáltotta magát perzsa királynak a megmaradt keleti perzsa területeken. A makedón sereg hamarosan elfogta őt, megkínozták, majd megölték, mert árulónak találták. Ezzel az eseménnyel ténylegesen is megszűnt az Óperzsa Birodalom. Nagy Sándor K.e. 323 -ban meghalt, birodalma szétesett, majd feleségét és fiát is nemsokára megölték, így nőiágon is kihalt az akhaimenida-dinasztia.

Az ókori Egyiptom

A szó szoros értelmében vett Egyiptom a Nílus első kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedő területet jelentette, mely Afrika északkeleti részén helyezkedett el (és helyezkedik el most is) a tengerek és a Szahara sivatagjai által körbezártan, más civilizációktól elszigetelten. Mezopotámia mellett Egyiptomban alakult ki a Föld első civilizációja, mivel már az őskor végétől lakott terület volt, ahol Kr.e. 3000 -től jelentős kultúra jött létre. Egyiptom pontos határait tekintve: Északról a Földközi-tenger, délről a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletről a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolta.

Egyiptom éghajlata és földrajzi adottságai miatt az élet legfőbb meghatározója a térségben a Nílus volt, így a vallás, az első közigazgatás, a kultúra, és az első nagyszabású munkálatok és az ennek nyomán létrejövő első társadalmi modellek is a hatalmas folyóhoz kötődtek. Az egyiptomiak ugyanis – hasonlóan a mezopotámiaiakhoz - már az ősidőkben jelentős öntözőrendszereket és gátakat építettek, mely munkálatok megkívánták az irányítást, a szervezést, és ellenőrzést. A szerteágazó és bonyolult munka vezetése, megszervezése nyomán alakult ki az irányító, hivatalnoki és papi réteg.

Mezopotámiával ellentétben, Egyiptomban nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezőleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözőcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások. A Nílus mellett a legnagyobb értéket a kő jelentette: ez volt a legfőbb építőanyag, és a szerszámok alapanyaga is. A kőeszközök e területen sokáig használatban maradtak.

Az archaikus kor (Kr.e. 3000-2700)

A Kr.e. 4. évezredben elterjedt öntözéses földművelés nyomán két állam szerveződött: Felső-Egyiptom a Nílus felső, és Alsó-Egyiptom a Nílus alsó folyása mentén. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett felső-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyőzve egyesítette a két területet és létrehozta az Egyiptomi Birodalmat, és annak első dinasztiáját.

Ebben a korszakban formálódtak ki az egyiptomi művészet, a vallás és az írás jellemző vonásai. Később mindhárom változott, de alapvető jellegzetességeik Egyiptom egész ókori története során magmaradtak. A legrégibb egyiptomi írás, a hieroglif írás (a görög elnevezés jelentése: szent véset). Írásjelei, a hieroglifák – amiket elsősorban kőbe véstek – élethűen ábrázolják az állatokat, növényeket. Mégsem tisztán képírással van dolgunk, hanem bonyolult mássalhangzóírással. Hieroglif írással örökítették meg a későbbiekben is a fontosabb ünnepélyesebb szövegeket.

Egyiptom legnagyobb, minden időkben legnépszerűbb, és leginkább tisztelt istene a napisten, azaz Ré volt, akit többnyire sólyomfejű emberként, vagy ritkábban szárnyas napkorongként ábrázoltak. Ré elsősorban a felső régiók, az ég ura volt, de jelentős befolyást gyakorolt a halottak sorsára is. Éjszakai utazása a fényt hozta el a halottak birodalmába, akik ezekben a boldog órákban kikeltek koporsóikból és hozzá fohászkodtak.

A vallási fejlődés régebbi időszakában a Nap volt a holtak bírája is - s bár később az ítélet kimondása Ozirisz hatáskörébe ment át-, Ré ilyen szerepének emléke is megmaradt. Ré és Ozirisz két ellentétes oldala az egyiptomi vallásnak, de ennek ellenére egyes papok megpróbáltak azonosítási lehetőségeket keresni kettejük között. Ozirisz Egyiptom legősibb istenei közé tartozott, amire némi bizonyíték az a domborműtöredék mely Dzsószer fáraó (óbirodalom, 3. dinasztia, i.e.2700 ) heliopolisi templomából származik. A rendszerint múmia alakban ábrázolt Ozirisz a hegyes, két tollal díszitett átef koronát viseli, kezében a pásztorbot és az ún. korbács.

Az Ozirisz - kultusz

Az ősidőkben Ozirisz uralkodott Egyiptom felett, nővérével, Ízisszel együtt, aki felesége is volt.Ő terjesztette el a kúltúrát és a civilizációt, nemcsak egyiptomban, henem más népek között is. A boldog korszaknak összeesküvés vetett véget, melyet Ozirisz, rosszindulatú testvére, Tüphón (egyiptomi szövegekben Széth ) szőtt bátyja ellen, akinek trónját meg akarta szerezni.

Ozirisz ezen felül egy alkalommal részegségében akaratán kívül Nephtüsszel, Tüphón feleségével hált, akit Ízisznek gondolt.Tüphón (Széth) titokban mértéket vett Oziriszről, és egy megfelelő méretű pompás ládát csináltatott. Egy lakomán kijelentette, hogy azé lesz a láda, aki pontosan kitölti, ha belefekszik.Mikor Oziriszre került a sor, rácsapta a fedelet, és a ládát a Nílusba vetették.Ízisz megtudta, hogy a ládát a tenger a föníciai partvidékre, Büblosz városába sodorta. Büblosz partjain egy hangabokor nőtte körül a koporsót, és a növény csodálatosan megvastagodott törzsét a város királya palotájába vitette, és oszlopként állíttatta fel.Ízisz elutazott Bübloszba, beállt dajkának a király udvarába.A királyfit halhatatlanná akarta tenni, s tűzbe tartotta éjszakánként, de az anya megleste, és így megfosztotta ettől gyermekét. Ízisz ekkor felfedte kilétét, elkérte az oszlopot, és Egyiptomba vitte.

Tüphón (Széth) azonban ráakadt a holttestre, feldarabolta, és szétszórta. Ízisz megkereste a tetem részeit, és Egyiptom különböző városaiban sírhalmokat emelt férjének. A piramisszövegek számtalan utalásából megállapítható, hogy a mítosz fő vonásai -Ozirisz és Széth ellentéte, Ozirisz megölése, Ízisz mint férje segítője -már sz Óbirodalomban kialakultak. Egyiptomi ábrázolásokból és szövegekből tudjuk, hogy a mítosz szerint Ozirisz halála után sem vesztette el nemzőerejét, és felesége ekkor foganta tőle fiát Hóruszt, akit sok veszély közepette nevelt fel.Hórusz megbosszulta atyja halálát és elnyerte a királyi méltóságot is. Ozirisz pedig újjáéledt, de tevékenységét nem a földön folytatta, hanem a túlvilág birodalmának királya és bírája lett.

Az óbirodalom kora (Kr.e. 2700-2200 )

Ebben a korszakban a fáraónak despotikus, kizárólagos hatalma volt: istenként tisztelték, az egész ország felett rendelkezett, s mindenki az ő kegyétől függött. Az uralkodó a papságra és a hivatalnokokra (írnokok) támaszkodott, a termelőmunkát a közrendű szabadok végezték. Az Óbirodalom korában a szerszámok többsége már kő helyett rézből készült. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piramisépítő fáraói: Dzsószer (főépítésze: Imhotep), Sznofru (vagy Sznofrev), Hufu(vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén).

Ezek a hatalmas gúla alakú kőépítmények a fáraók síremlékeként szolgáltak, és a fáraó korlátlan hatalmát jelképezték. Az egyiptomiak hite szerint a halál után a lélek továbbéléséhez a test fennmaradása is szükséges. Ezért igyekeztek megóvni az enyészettől a holttestet, s kialakították a mumifikálás eljárását. A múmiák készítése révén számos tudományos ismeret birtokába jutottak (pl.: a vérkeringés felismerése.)

Gízai piramisok néven három piramist értünk: az egyiptomi óbirodalmi Hufu, Hafré és Menkauré fáraók piramisait. (A három fáraó görögösített nevén – Kheopsz, Khephrén és Mükerinosz – is ismert.) Maga a teljes piramismező a három nagy piramison kívül magába foglalja a hozzájuk tartozó halotti templomokat, kisebb piramisokat – köztük I. Hotepheresz, I. Merititesz és Henutszen királynék piramisát –, a Nagy Szfinxet, Hafré és Menkauré völgytemplomait, Hentkauesz királyné sírját, a nemesek masztabáit és más, a halottkultusszal, illetve az építkezéssel kapcsolatos épületeket. Gíza a mai egyiptomi főváros, Kairó közvetlen közelében helyezkedik el.

A legnagyobb piramis Hufu (Kheopsz) piramisa az ókori világ Hét Csodájának az egyike. Körülbelül Kr.e. 2530 –ban épült. Oldalai 230 méter hosszúak, magassága pedig 137 méter (45 emeletes felhőkarcolóval azonos) A piramis felépítményét átlagban 1 köbméteres, 2 tonnás kváderekből építették, összesen körülbelül 2,5 millió köbméter mennyiségben, azaz ötmillió tonnás tömegben. A piramis örzője a Szfinx, az oroszlán testű emberfejű kőszörny, mely 20 méter magas, és 72 méter hosszú.

A piramisépítések mellett az óbirodalom korában zajlott az északi mocsárvilág (a Deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele is. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt. Az i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam első fénykora, kezdetét vette az ún. első átmeneti kor (VII-X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét.

A Középbirodalom kora (Kr.e. 2060-1780)

Egyiptom ezen korszakban lépett a bronzkorba. Felső- és Alsó-Egyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Mentuhotep (vagy Moncevhetep) egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. A középbirodalom évszázadaiban a fáraó hatalmát már jelentősen korlátozta a hivatalnok réteg, de méginkább a papság. A főpapok befolyása és hatalma kezdte megközelíteni a fáraóét. Egyiptom kormányzóságokra (nomoszok) oszlott, melyek vezetői szintén jelentős hatalomra és önállóságra tettek szert. A vezető réteg már nemcsak szolgálati. de saját birtokkal is rendelkezett.

A társadalom fontos változása volt, hogy megjelentek a kézművesek és kereskedők, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Az iparosok számának emelkedésével a városok szerepe is megnőtt. Gazdasági fejlődés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel. Egyiptom terjeszkedésének fő célja a délen fekvő Núbia volt, az ott található arany miatt. III. Szenuszert (Sesotris) az első és második katarakta közötti területeket hódította meg. Egyiptom észak-keleti határát erődrendszer (királyi fal) védte a betörések ellen, ugyanakkor III. Sesóstris hadjáratokat vezetett nyugatra a beduinok ellen, és keletre Palesztina földjére.

A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejűleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette (Kr.e. 1785-1580 ). A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században Kánaán irányából elfoglalták Egyiptom északi részeit, és magukhoz ragadták a hatalmat. Az elkövetkező évszázadban uralkodó XV – XVI. dinasztia 20 fáraója a hükszoszok közül került ki. A hükszoszokkal együtt érkeztek Egyiptomba az 500 évig itt maradó zsidók is, akik később rabszolga sorba süllyedtek. A hükszosz uralomnak Théba felemelkedése vetett véget, mely város Kr.e. 1600 körül felszabadító háborút indított a hükszoszok ellen, és visszaszorította őket.

Az újbirodalom kora (Kr.e. 1550-1000 )

Egyiptom az Újbirodalom idején érte el legnagyobb kiterjedését, és fénykorát. A fejlődés és terjeszkedés gazdasági alapjait az újítások teremtették meg: kialakult az ekés földművelés, és egy gémeskútszerű vízemelő szerkezet elterjedése lehetővé tette az öntözés fejlesztését. Új állatfajták honosodtak meg, mint a gyapjat adó juh, és a később szinte az ország jelképévé váló teve. A ló tenyésztését is megtanulták, de ebben a korban a lovat harci szekerek elé fogták. Megjelentek a vaseszközök, Egyiptom a vaskorba lépett. Az égetett tégla alkalmazásával az építőanyagok köre is bővült.

Az Újbirodalom legismertebb, és legjelentősebb fáraói közé tartoznak Hatsepszut, III. Thotmesz, Ehnaton, Tutanhamon és II. Ramszesz.

Hatsepszut (Kr.e. 1479-1458 ) I. Thotmesz lányaként az első jelentős női uralkodó volt Egyitom élén. Építkezések terén túlszárnyalta a dinasztia korábbi fáraóit; ebben segítségére volt az is, hogy uralkodása nagy részében béke honolt a birodalomban. Az ő halotti templomának épült a híres teraszos kiképzésű Dejr el-Bahari-i templom, mely arányos szépségével az ókori egyiptomi templomépítészet egyik legszebb épülete. Hatsepszut uralkodása alatt jelentősebb hadjáratok nem zajlottak, csak néhány núbiai felkelést kellett leverni. Virágzott a kereskedelem, melynek legékesebb példája a Dejr el-Bahari-i templomban is megörökített expedíció Puntba, ami valahol a mai Szomália környékén helyezkedhetett el. Puntból többek közt arany, fák és tömjén érkeztek. Megnőtt az egzotikus áruk iránti igény, a magánsírokban elefántcsontot, párducbőröket és élő elefántokat ábrázoltak.

A fáraónőt mostohafia III. Thotmesz (Kr.e. 1458-1425 ) követte a trónon, aki az egyik legnagyobb hódító fáraó volt; uralkodása alatt Egyiptom minden addiginál tovább terjeszkedett. Tizenhét hadjárata során Észak-Szíriától a núbiai negyedik kataraktáig terjesztette ki birodalma határait.

Legjelentősebb hódítása Szíria volt, ahol 330 kis városállam Egyiptom ellenes szövetséget hozott létre, melyet az egyre fenyegetőbb ellenség, Mitanni is támogatott. III. Thotmesz Kr.e. 1457 –ben a megiddói csatában győzte le a szíriai koalíciót, így a térség fejedelmek hűséget esküdtek neki és átadták fegyvereiket és harci kocaijaikat. A hadizsákmány hatalmas volt – a pontos feljegyzések alapján 894 harci kocsi, 200 páncélzat (köztük Megiddó és Kádes fejedelméé), több mint 2000 ló és 25 000 más állat.

Ugyancsak nagy jelentőséggel bírt a Mitanni elleni hadjárat, melyben Thotmesz kocsikon vitette hajóit az Eufráteszig, melyen átkelve támadta meg az országot.  Az ellenség azonban kerülte a nyílt összecsapást és inkább eltűrte a pusztítást. Az egyiptomi seregek bevették Kádest, majd visszavonultak. Mitanni ugyan nem pusztult el, de hatalma jelentősen megingott, míg Egyiptom ezzel a hadjárattal a térség legerősebb államává vált. Ez újabb kihívásokat hozott magával. Ekkortól vált az újbirodalmi Egyiptom valódi birodalommá, amelynek állandó hadsereget kellett fenntartania és a diplomáciában és hírszerzésben is komoly hálózatott kellett működtetnie.

Az újbirodalom korának következő nagy uralkodója IV. Amenhotep (Kr.e. 1355-1337 ) kerek 70 évvel III. Thotmesz után lépett trónra. Leginkább átfogó vallási-kulturális reformjáról, az ún. Amarna-reformról ismert, mely során igyekezett bevezetni Egyiptomban az egyistenhitet, a napkoronggal fémjelzett Aton kultuszát állítva a központba. Neki szentelte új fővárosát, Ahet-Atont is. („Aton fényhegye”) illetve névváltoztatását, melynek során az Ehnaton nevet vette fel. Az Amon papság hatalmát visszaszorítani akaró fáraó vallási reformja azonban hamar elbukott, mivel a lakosság nem volt hajlandó áttérni az új vallásra.

Az Amarna-kor külpolitikáját illetően a legfontosabb történelmi dokumentumok az ún. Amarna-levelek, amelyeket Ehnaton palotájától nem messze, a királyi levéltárban találtak meg. A kb. 350 darab, akkád ékírással írt cseréptöredék legnagyobb része nyugat-ázsiai uralkodóktól érkezett, akik Ehnaton szövetségesei vagy vazallusai voltak

IV. Amenhotep alatt került hatalomra a Hettita Birodalomban I. Szuppiluliumasz (Kr.e. 1344-1322 ), aki megkezdet a Hettita világbirodalom kiépítését, és csapataival már mélyen be tudott hatolni Szíria területére, melynek északi részeiről kiszorította Mitannit. A hurriták állama ekkor szétesett, ugyanis keleti részeit az erőre kapó asszírok, nyugati részét pedig I. Suppiluliumas kebelezte be. Innentől a Szíria feletti harcban Egyiptom új ellenfele a Hettita Birodalom lett. Az összecsapások Kádes és Karkemis közt zajlottak. Közben tetézte a bajokat, hogy Egyiptomban járvány pusztított, és alig pár év leforgása alatt a királyi család több tagja is végleg eltűnik a színről. Ekkor halt meg főfelesége, a legendás szépségű Nofertiti, aki főként gyönyörű mellszobráról híres, mely az egyiptomi portrészobrászat talán legismertebb alkotása. Végül uralkodása 17. évében Kr.e. 1337 –ben meghalt IV. Amenhotep.

Az új utód Tutanhaton lett, Ehnaton fia, aki feleségül vette Anheszenpaatont. Az ifjú – kamaszkorú - fáraónak vissza kellett térnie a régi valláshoz, nevét is Tutanhamonra változtatta. Tutanhamon (Kr.e. 1335-1325 ) már uralma kezdetén elhagyta az apja által építtetett fővárost Ahet-Atont, és apja emlékének megtagadására kényszerült. (Ehnaton emlékének „intézményesített” üldözése igazán csak később, Horemheb uralkodása alatt kezdődött meg. Ekkor nevét és családtagjaiét eltüntették, kivakarták a falfeliratokból, szobrainak arcát pedig összetörték, városát elkezdték lerombolni.) Történelmi szempontból mérsékelten fontos uralkodó volt. Hírneve nagyrészt annak köszönhető, hogy sírja, a Királyok völgye 62, amit 1922-ben tártak fel Howard Carter vezetésével, az egyetlen, épségben megmaradt fáraósír. Fiatal kora miatt Tutanhaton helyett a királyi család egyik idősebb tagja, Ay (Tije királyné testvére), valamint a hadsereg vezetője, Horemheb tábornok tartotta kezében a hatalmat. Horemheb volt a régens, ami többek között azt is jelentette, a fáraó őt jelölte ki utódjának arra az esetre, ha gyermektelenül hal meg.

Tutanhamon uralkodása alatt Egyiptom kezdett újra több figyelmet fordított a külügyekre. Horemheb valószínűleg már az első években harcolt az egyre erősödő hettitákkal. A hatalmi egyensúlyon azonban nem sikerült változtatnia: Egyiptom megtartotta ugyan a vazallus Palesztinát és Libanont, sőt elfoglalták Kádest is, és lázadást szítottak a hettita függőség alatt álló déli területeken, de a hettiták már a következő évben visszafoglalták elvesztett területeiket. Núbiában viszont Egyiptomnak sikerült megerősítenie a hatalmát.[22] Uralkodása utolsó éveiben maga a fáraó is részt vehetett valamelyik hadjáratban; az is elképzelhető, hogy egy csatában szerzett sebébe halt bele.

Kr.e. 1325 körül Tutanhamon halálával Egyiptom komoly válságba került. A hatalmat az elhalálozott ifjú uralkodó egyik, majd másik gyámja vett kézbe, így először Ay uralkodott Kr.e. 1325-1321 közt, majd Horemheb Kr.e. 1321-1294 közt. Eközben Tutenhamon özvegye – Anhesenamon – (aki Ehnaton lánya is volt) gyermektelenül maradt, így felmerült benne a gondolat, hogy felkéri Suppiluliumast, hogy küldje egyik fiát Egyiptomba és vegye feleségül. Suppiluliumas végül elfogadta az ajánlatot, és elküldte egyik fiát Egyiptomba, de a királyfit még megérkezése előtt meggyilkolták (Valószínűleg valamelyik befolyásos udvari csoport, talán Horemheb állt a merénylet mögött). A gyilkosság után ugyanis ő maga került  atrónra. Horemheb elsősorban a belső viszonyok konszolidálásra törekedett, és nem a hettiták elleni háború felújítására. A háborúk időszaka alatt hadifoglyok ezrei kerültek Egyiptomba, így elterjedt a rabszolgatartás. (Ám termelésben betöltött szerepük továbbra sem volt jelentős.)

II. (Nagy) Ramszesz uralkodása (Kr.e. 1279-1213 )

Ramszesz nevű fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt (Kr.e.1279-1213 ) érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. (Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdődött a hanyatlás kora.)

Ramszesz leghíresebb csatája a hettitákkal vívott kádesi csata, melyre uralkodása ötödik évében került sor (Kr.e. 1296)  II. Muwatallis (Kr.e. 1295-1272 ) hettita király előre értesült az ellene induló hadjáratról, és hatalmas sereget toborzott, Ramszesz jóval kisebb sereggel indult a hettiták ellen. A négy hadtestre osztott sereg letáborozott Kádestől délre. Itt elfogtak két beduint, akik elmondták, hogy a hettiták még mindig kb. 200 kilométerre járnak Kádestől. Ramszesz azonnal elindult, hogy elfoglalja a várost, nem tudván, hogy a két beduint Muwatallis küldte, hogy félrevezessék az egyiptomiakat. A hettita sereg valójában a közelben volt a király öccse, a későbbi III. Hattusilis király parancsnoksága alatt.

A két napig tartó csatában mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett, mégis mindkét oldal nagy győzelemnek állítja be; Ramszesz szinte minden templomában nagy gonddal megörökíti az eseményt, ahol állítása szerint hősiességével egymaga döntötte el a csata sorsát, míg a hettita feljegyzések szerint az egyiptomiaknak kellett meghátrálniuk. A hettitáké maradt Kádes, visszafoglalták Amurrut, és elfoglalták az Egyiptomhoz tartozó Upét, ahol Hattusilis lett a helytartó. Egyiptom befolyása egyre csökkent a hettiták javára. A hettita harcokat végül béke zárta le Ramszesz uralmának 21. évében. A békeajánlatot Hattusilis tette meg, a hettitákra ugyanis újabb veszély leselkedett: az asszírok. A hosszas tárgyalások után megszületett a békeszerződés – az első, napjainkig fennmaradt békeszerződés a történelemben –, melyben kötelezték magukat a kölcsönös segítségnyújtásra, és Ramszesz megígérte, hogy támogatja Hattusilis fiát abban, hogy apja halála után ő lépjen trónra. A határok tiszteletben tartásáról nem esett szó, de hallgatólagosan elismerték azokat

Ramszesz nagyszabású építkezéseivel is igyekezett elérni, hogy neve örökké fennmaradjon. Az általa alapított új főváros, Per-Ramszesz nem maradt fenn, de halotti templomának, a Ramesszeumnak romjai, illetve az Abu Szimbel-i két templom napjainkban is lenyűgözőek. Jelentősen bővíttette a karnaki és luxori templomokat is, befejeztette apja abüdoszi templomát és gurnai halotti templomát, és Abüdoszban saját templomot is építtetett. Núbiában Abu Szimbelen kívül még számos templomot emeltetett. Ramszesz volt Egyiptom utolsó nagy fáraója; alakja még hosszú időn át például szolgált az utána következő fáraóknak, akik több dologban is példaképüknek tekintették; a dinasztiáját követő XX. dinasztiában például a dinasztiaalapító Széthnaht kivételével minden fáraó felvette a Ramszesz nevet; Széthnaht fia, III. Ramszesz pedig építkezéseivel, uralkodói neveivel, sőt, gyermekei neveivel is a nagy elődöt utánozta. Számtalan szobrának, építményének és feliratának köszönhetően neve sosem merült feledésbe, mint egyes, csak az újkorban újra felfedezett fáraóké, hanem különböző formákban mindvégig ismert maradt.

A hanyatlás kora (Kr.e. 1200-323)

A hanyatlást megelőző fontos esemény a Kr.e. 1200 körül következett a tengeri népek támadása volt, mely ugyan megsemmisítette a rivális Hettita Birodalmat, de fenyegette magát Egyiptomot is. Azonban III. Ramszesz (Kr.e. 1198-1166 ) az újbirodalom utolsó nagy hatalmú uralkodója meg tudta tőlük védeni országát.

A hanyatlás közvetlenül azzal kezdődött el, hogy XI. Ramszesz (Kr.e. 1101-1070 ) kénytelen volt megosztani hatalmát Herihór Ámon-főpappal (aki Thébát és egész Felső-Egyiptomot uralta) Herihór Thébában gyakorlatilag átvette a fáraó szerepkörét anélkül, hogy Ramszeszt elmozdította volna helyéről. Panehszi núbiai alkirály rovására szerzett egyre nagyobb hatalmat és egyre több címet; Panehszit száműzte is Thébából. Rivalizálásuk Herihór utódja alatt polgárháborúvá szélesedett. Ramszesz uralkodása alatt Egyiptom külpolitikai tekintélye is sokat romlott.

A tengeri népek hadjáratait líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok (Assur-ah-iddina és Assur-bán-apli), majd i. e. 525-től a II. Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a Nagy Sándor vezette makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik tartománya volt.

A hellenisztikus kor (Kr.e. 323-30)

Nagy Sándor I. e. 323-as halálakor Ptolemaiosz nevű hadvezére volt Egyiptom kormányzója, aki kezdettől fogva önálló hatalom kiépítésére törekedett. I. e. 305/304 során vette fel a királyi címet, követve a többi diadokhosz példáját. A Ptolemaidák birodalmatörténetük során több más területet is magában foglalt (Küréné vidéke, szíriai-palesztinai területek, hellaszi birtokok, Ciprus), de központjuk mindvégig Egyiptom, fővárosuk pedig a korabeli világ egyik legnagyobb városa, Alexandria maradt. A dinasztia első uralkodói (II. Ptolemaiosz Philadelphosz, III. Ptolemaiosz Euergetész) alatt, azaz nagyjából az i. e. 3. század során a birodalom minden szempontból a fénykorát élte, azonban a századforduló után a trónharcok, a lázadások és a Szeleukida Birodalom támadásai jelentősen meggyengítették a monarchiát, ami kiszorult Európából és Ázsiából.

Egyiptom mindinkább hajdani kereskedelmi partnere és szövetségese, a Római Köztársaság befolyása alá került. Az egyre terjeszkedő birodalom állandó piacot jelentett Egyiptomnak, és segítséget is nyújtott a támadók megfékezéséhez, azonban az i. e. 1. századra a kiszolgáltatottság egyértelművé vált: XII. Ptolemaiosz Aulétész (i. e. 80–51) már évekig küzdött azért, hogy Róma országa bekebelezése helyett elismerje uralmát, de még így is el kellett fogadnia Küréné és Ciprus provinciává szervezését. A római polgárháborús időszakban uralkodó utolsó Ptolemaida, VII. Kleopátra előbb Julius Caesar, majd hadvezére, Marcus Antonius szeretőjeként tudott rövid időre nagyobb befolyást szerezni, de végül Kr. e. 30-ban Antonius riválisa, az Augustusként uralkodó Octavianus legyőzte és öngyilkosságba kergette a két szeretőt.

Római kor

Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerű volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása után Augustus egy lovagrendű tisztviselőre (praefectus Aegypti) bízta a fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet.

Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt.Egyiptomiaknak a felsőbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérő pályázónak adták el, valamint előny volt, ha a jelölt római polgárjoggal is rendelkezett.

Rómától való távolsága miatt kevés császár utazott ide, azonban ők rendbe tetették Egyiptom infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl. Hadrianus császár Karnakban).

készítette: Harmat Árpád Péter

Felhasznált irodalom:

  • Hahn István, Kákosy László, Komoróczy Géza: Az ókor története II. Az ókori kelet története (Egyiptom és Elő-Ázsia) Szerk.: Dr. Hahn István. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1995
  • Polányi Imre: Az ókori világ története. Tankönyvkiadó, Budapest, 1976
  • Kákosy László: Ré fiai. Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Gondolat Kiadó, Budapest, 1979
  • Paul Johnson: Az ősi Egyiptom civilizációja. Európa Kiadó, Budapest 2003

Harmatta János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1964